5. fejezet: Félelem és igazság

Az ébresztő csörgött. Lecsaptam az órát. De minek csörög, mikor hétvége van? Meghülyültem? Kedd óta nem látták őket -több, mint négy napja-, most meg szombat van. Ez alatt az idő alatt nem csináltam mást, csak a könyvekbe temetkeztem. De nem a tankönyvekbe, hanem: kiolvastam az Alkonyatot. Most az Újholdnál tartok. Ez a rész nagyon emlékeztet a saját életemre. Csak az enyémben nem voltak se vámpírok, se farkasok. Vagy mégis? Mi van, ha Tom erről beszélt? De Ő nem vámpír, mert: kék a szeme, a teste nem jéghideg. De nem is vérfarkas: mert nem is forró a bőre. De akkor mi volt a szemével? Hogy lett fekete? És miért nem jelentkezik? Lehet, hogy már nem is érdeklem. Ki kell vernem a fejemből! Ez így nem mehet tovább! Hisz nem is ismerem.

Elmegyek a tóhoz.- határoztam el. Az egyik táskámba összepakoltam pár dolgot, ami kellhet: víz, kaja, pléd -az a pléd, amin Tommal aludtam-, MP3 lejátszó. Indultam is. A földszinten összefutottam Mamámmal:

- Hát te hová mész ilyen korán? Szombat van. Pihenj!

- Sétálok. Ebédre lehet, hogy nem jövök haza. Ennivalót vittem, tanulnivalót is. Friss levegőn jobban tudok koncentrálni.- hazudtam, egy tankönyvet sem pakoltam be.

- Rendben... Majd jössz... Szia!- mondta bizonytalanul.

- Szia!- köszöntem, és már ott se voltam.

Az ösvényt könnyen megtaláltam. Jó volt végre friss levegőt szívni. Napok óta csak iskolába menet voltam kint. Szép idő volt, a madarak csiripeltek, költözni készültek, gondolom.

Mellettem az egyik bokorból egy csapat madár szállt fel. Odafordultam, és egy hatalmas, fehér farkas bukkant elő a fák közül. De nem ez volt a legfurcsább: a szeme tűzpiros volt. A lábam nem akart megmozdulni, a kezem remegett. A szívem a torkomban hevesen vert, a lélegzetem felgyorsult. A farkas óvatosan közelebb jött, csapzott volt, mintha napok óta nem pihent volna és egyfolytában futott volna. A lábam elindul végre, de nem hogy elvitt volna innen, hanem egyenesen az állat felé tartottam. Az meg először megijedt, majd ő is elindult felém. Már csak egy lépés választott el minket, amikor megálltunk. Ártatlan szemekkel nézett rám. A kezem a feje felé tartott, tűrte, amikor megsimogattam. A szemébe néztem és piros szeme feketedni kezdett. Feketedni? Azt meg hogyan? A farkas elhúzta a fejét a kezemtől és az erdő felé futott, majd eltűnt a fák sűrűjében.

Most bediliztem? Biztos megőrültem. Emberek szemét is látom már változni. Furcsa lényeket látok, és annak a szeme is változik.

Elindultam a tóhoz. Percenként hátranéztem, mert olyan érzésem volt, mintha követnének. Nemsokára oda is értem. A plédet leterítettem a partra. Eldőltem rajta, lehunytam a szemem, próbáltam pihenni, hátha itt megy. Már az alvás szélén álltam, amikor meghallottam, hogy valaki a a nevemet mondja:

- Stella!- rögtön felismertem, hogy ki az.

- Tom!- rögtön kinyitottam a szemem és felültem. Nagyon fáradtnak tűnt, de még mindig nagyon helyes volt.- Te meg, hogy kerülsz ide? Hol voltál eddig? Honnan tudod, hogy itt vagyok? Miért...- árasztottam el kérdéseimmel, de számra tette a kezét.

- Ezért vagyok itt, ezt szeretném elmagyarázni, és ez az amit pár napja el akartam mondani.

- Én nem értem, de mindegy.- értetlenkedtem. Leült mellém.

- Ez az ami után szerintem kerülni fogsz, de tudnod kell róla.

- Még mindig nem értem. És nem foglak elkerülni.

- Azt nem tudhatod. Kezdhetem?- nézett rám kérdőn.

- Igen.

- Én és a testvéreim úgynevezett erdőőrök vagyunk. Különböző állatokká tudunk változni. És, ha dühösek leszünk, akkor átváltozunk farkassá.- nagyon nyugodtan beszélt, tátott szájjal bámultam rá, mint akinek kínaiul beszélnek, de nagyon is értettem. Mindegy, nem fogom elkerülni! Nem érdekel mi Ő! Már egy ideje meg se szólaltam, úgyhogy valami értelmeset kéne kinyögnöm.

- És.. és.. mitől véditek az erdőt?- dadogtam.

- Pontosan nem is az erdőt védjük, hanem az erdőben élő állatokat, és főképp az egyszarvúakat.- mondta teljes nyugodtsággal.

- Azok nemcsak a mesékben vannak?- a hangom egy oktávval magasabban szólt.

- Nem.- mosolygott.

- És hogy kerülnek ide?- ráncoltam össze a homlokom.

- Amióta az erdő itt van ők itt élnek. Nem minden erőben vannak. Itt azért vannak, mert ezt a tavat egy földalatti forrás táplálja. Az unikornisoknak ilyen hely kell.- eddig értettem, habár teljesen hihetetlen volt.

- És mitől kell megvédeni őket?- erre kíváncsi vagyok.

- Farkasoktól, vámpíroktól.- értetlenül néztem rá.- Igen, vámpíroktól, állítólag jobb a vérük mint az emberé. És nem minden vámpír olyan, mint amilyenek a kedvenc könyvedben vannak.- mosolygott, mire én csúnyán néztem rá.- Mert vannak olyanok is persze, és ők tisztelik is az egyszarvúakat. De akik embervért is isznak, azok simán megölnék őket.

- És milyen állattá tudtok változni?

- Bármilyenné.

- És csak úgy, hogy most eldöntöd, hogy madár leszel és már az is vagy?- egy kicsit bonyolultan megkérdeztem, de remélem érti.

- Nem. Kell egy olyan állat és mélyen a szemébe kell néznem, koncentrálni, és már az is vagyok. De a külső tulajdonságaink megmaradnak, például a szem és a haj színe, ami a bunda vagy toll színe lesz az átváltozás után.- logikus.

- És, ha dühösek vagytok, akkor hogy változtok farkassá?- ez is nagyon érdekelt, mint minden Vele kapcsolatos dolog.

- Nem úgy, mint az Alkonyatba.- csúnyán néztem Rá, de ő csak nevetett.- A szemünk elkezd feketedni, majd amikor eléri a legsötétebb árnyalatot, akkor átváltozunk, és amikor ez megtörtén már piros a szemünk.- eszembe jutott a farkas.

- És a bundátok az fehér?- kérdeztem, pedig biztos voltam benne, hogy a válasz: igen.

- Nem.- mi??

- Hogy-hogy?- ezt most megint nem értem.

- Mindenki másé fekete, de az enyém fehér. Az idősebbek azt mondják ez azért van, mert én a szerelem miatt lettem dühös arra a féregre, és így fehér lettem. Persze mindenki közülünk változott már át azért, mert valaki bántotta a szerelmüket, de nekem ez volt az első farkassá változásom, nekik meg már a sokadik.

- Szerelem miatt?- csak ez a két szó járt a fejemben.

- Igen.- kicsit elvörösödött.- Mert te, hogy érzel?- gyönyörű, kék szeme az enyémbe fúródott, most én vörösödtem el, mire széles mosoly terült szét arcán.- Én se akartam elhinni, amikor az idősek mondták, hisz még alig ismerjük egymást.

- És miért követtél engem nyúl és farkas alakban?- az arca megkomolyodott.

- Nyúlként azért voltam a nyomodban, mert egy hatalmas falka farkasnak fáj a foga az egyszarvúakra. Más erdőből már jelentették, hogy erre tartanak. Valamikor megváltoztatják az irányukat, de van amikor pont erre tartanak, és bármikor ideérhetnek. És, ha megtudják, hogy te tudsz róluk, akkor akár meg is akarhatnak ölni. Ezért mondtam, hogy bajt hozhatok rád. Farkasként meg azért követtelek, mert amikor átváltoztam nem tudtam lenyugodni, ezért kerestelek meg téged, mert ha egy ember hozzánk ér valamilyen formánkban, akkor visszaváltozunk. A szemünk el kezd feketedni, majd amikor eléri az eredeti színének valamilyen árnyalatát akkor visszaváltozunk. Ezért nem hagytam, hogy hozzám érj amikor nyúl voltam.

- És amikor farkas voltál akkor miért mentél el?

- Azt hittem rájössz, mert ez a könyvedben is benne van.- mosolygott. Rögtön rájöttem mire gondol. El is vörösödtem, Ő meg röhögésben tört ki.

- Ja, ruha!- ekkor már én is nevettem.

- Meg akarsz ismerkedni a többiekkel? Szívesen elviszel hozzájuk.- ajánlotta fel pár perc után.

- Persze!- egyeztem bele rögtön. Megragadta a keze, felrántott a plédről, amit aztán felvett a földről, beletette a táskámba, és felvette a vállára. Kézen fogva indultunk a sűrű, ijesztő erdőbe, be is pánikoltam volna, ha nem Ő fogja a kezem.

4. fejezet: Furcsa szempár

Zavarodottan ébredtem. Nem akartam ebből az álomból felébredni. Olyan jó volt Tom-mal beszélgetni, motorozni, csókolózni, elaludni. Elaludni? Álmomban még sosem aludtam el. Pedig világosan emlékszek, hogy a tetőn a mellkasán aludtam el; most meg az ágyamban fekszek. Nem akarom a szemem kinyitni, pedig muszáj, ma is suli van. Amikor végre kinyitottam nagyon sötét volt. Ránéztem az órára: 5:32. Hajnali fél hat? Ez nem lehet. Én visszaalszok- határoztam el.

A hasamra fordultam, és a jobb kezem valami keménybe ütközött. Gyorsan felkaptam a fejem: Tom mellkasa volt az a kemény. Leesett az állam.

- Mi az? Nem áll jól a hajam?- viccelődött. Mégsem álom volt! Örömömben "rá vetettem magam": a mellkasára feküdtem, és a nyakánál fogva szorosan magamhoz húztam. Ő értetlenül, de átölelt.- Mi történt?- aggódott.

- Azt hittem csak álmodtam az estét. És azt hiszem, hogy még mindig. Hogy kerültem az ágyba?

- Én hoztalak be a tetőről, mert már kezdett hideg lenni. Miért álmodnád? - nézett rám kérdőn.

- Mert olyan hihetetlen, hogy én motorra ültem. Meg hát, hogy itt fekszel az ágyamban.

- Bárcsak álom lenne...- motyogta az orra alá miközben az ablakhoz ment.

- Ezt, hogy érted?- felültem az ágyon.

- Szeretném, ha még nem beszélnél kettőnkről senkinek. Valamit még el kell mondanom magamról, és a testvéreimről mielőtt együtt mutatkoznánk, mert utána lehet, hogy inkább messzire elkerülsz majd. Addig is vigyázz magadra!- ekkor beugrott amit a buszon mondott.

- És mi van azzal, amit a buszon mondtál, hogy vigyáztok rám?

- Természetesen az is érvényben van még, ha vigyázol magadra. Amit eddig rosszul csinálsz, mert szóba álltál velem. Igaz, én sodortalak bajba azzal, hogy tegnap este idejöttem.

- Miért sodornál bajba?- én nem értek semmit.

- Erről kell majd veled beszélnem. És ne feledd: ne mondd el senkinek, hogy itt voltam és hogy egyáltalán beszéltünk.- odajött az ágyhoz, a kezével felemelte az állam. Arca alig pár centire volt az enyémtől.- Rendben?- kérdezte suttogva, miközben közelebb hajolt.

- Igen- suttogtam én is. Egy apró csókot adott ajkaimra. Majd hirtelen -túl hirtelen- az ablakhoz ment és kimászott rajta.

Én már nem értek semmit. Egy csomó, eddig még megválaszolatlan kérdésem volt: Hogy tud sérülés nélkül a tetőről le-fel ugrálni? Miért mondta, hogy jobb lenne, ha álom lenne az egész? Mit akar mondani? Miért akarnám utána elkerülni? Miért kéne magamra vigyáznom? Miért baj az, hogy szóba állok vele? Kik vigyáznak rám?

Kimentem a fürdőbe, elintéztem a dolgaimat. Felöltöztem, beledobáltam a könyveim a táskámba, beleraktam az MP3 lejátszóm és indultam is.

Még 7 óra sem volt, de nem is suliba akartam menni. Az erdőbe mentem, sétálni akartam az embereket elkerülve, gondolkozni a friss levegőn. A fülhallgatót beledugtam a fülembe már a háznál. Egy ösvényen haladtam, nem tudtam hova vezet, de nem is érdekelt. Csak mentem és mentem, fülemben az üvöltő zenével.

Egyszer csak a szemem elé tárult egy tó. Gyönyörű, szikrázó vizű tó. A lélegzetem is elállt. Közelebb mentem, a víz nagyon tiszta volt. A tükörképem láttam benne, a jobb kezemmel beleértem, a víz tükre fodrozódni kezdett. Kellemesen meleg volt.

Valahol mögöttem zörgést hallottam, hátrafordultam. Csak egy nyúl ugrott ki egy bokorból. Fekete bundája volt, kék szemei szinte világítottak. Csak nézett engem, nem akart elmenekülni. Felálltam és közelebb mentem hozzá, de csak nézett tovább. Leguggoltam hozzá, épp meg akartam simítani, amikor hátra ugrott egyet. Egy lépést közelebb mentem, megint hozzá akartam érni, de ugyanaz történt, mint az előbb. Felálltam, megnéztem hány óra: 7:17. A nyúl hátat fordított és elfutott.

Elindultam iskolába, remélem még odaérek. De ha nem az se baj, legalább meg lesz az első késésem a suliba. Pont második nap.

Nyolc előtt 10 perccel értem be. Kémia volt az első, ilyen szerencsére még nem volt, így nem felelünk. Szerencsére. Nekem a kémia kínai. Ledobtam a táskát a szokásos helyre és mentem ki a folyosóra. Tom most ért fel a lépcsőn, nagyon zihált volt, nyilván futott. De honnan? Mert tőlem elment korán. Arra lettem figyelmes, hogy a testvérei ott várják az ajtóban, és kicsit sem barátságos az arcuk. Amikor Tom odaért hozzájuk elkezdtek vele kiabálni, de nem értettem hogy mit mondanak, túl messze voltak. Szünetet tartottak az ordibálásban és mind felém néztek, majd folytatták amit elkezdtek. Becsöngettek, és a testvérei elmentek a saját óráikra, de előtte még megveregették Tom vállát. Mielőtt bement volna az órára, vetett felém egy pillantást.

Az óra unalmasan telt, ahogy azt vártam.

Mentem éppen a következő órámra, amikor egy dagadt bunkó beszólt:

- Héj, Rocker-cica, hány órád lesz, mert beszállhatnál után a kocsimba. Elvinnélek egy körre.- a fejem majd szét robbant dühömben, már indultam volna, hogy bemossak neki egyet, de hirtelen Tom termett előttem. Hogy került ez ide? A bunkó gyerek fölé magasodott. Látszott a gyereken, hogy már a gatyájába csinált, de úgy látszik keresi a bajt, mert folytatta:- Hé, szólj már rá a pasidra, mert elállja az utam.- Tom erre fújtatni kezdett és nekiszorította a gyereket a falnak.- Jó, leszállok róla, csak hagyj békén.- most már parázott a kis...

Tom megfordult és odajött hozzám.

- Jól vagy?- kérdezte rekedt hangon.

- Igen.- feleltem, megsimította az arcom, és te jó ég: a szeme a megszokott kék helyett éj fekete volt.- A.. a... a szemed fekete.- dadogtam.

- A francba...- gyorsan levette a kezét az arcomról.- Én most... megyek.- sarkon fordult és eltűnt.

Ez hogy lehet? Fekete, hogy lett a szeme? És, hogy került ide ilyen gyorsan? A hátralévő óráimon ezen gondolkoztam.

A menzán Amy-vel ültem.

- Milyen napod volt?- kérdezte.

- Jó.- válaszoltam, de nem itt voltam, azon gondolkoztam, hogy hol lehet Tom, mert se Ő, sem a testvérei nem ültek az asztaluknál.

- Na ne mond, hallottam az incidensről a folyosón.

- Remek.- mondtam inkább csak magamnak.- És utána mi volt?- azért csak érdekelt, hogy mi volt.

- Azt a gyereket behívták az igazgatóhoz, de Tom és a testvérei felszívódtak, csak annyit láttak, hogy mind a hárman mennek ki az iskolából. Azóta senki nem látta őket.- ez érdekes.- Lesz még órád? -kérdezte.

- Nem. Neked?

- Igen, sajnos. Na én megyek, mert elkések. Szia!

- Szia!- és már ment is.

Amikor mentem haza egyfolytában vártam, hogy megjelenik a motorral, de nem volt sehol. Minden motor zajra hátrafordultam, de hol egy autó, hol egy másfajta motor volt.

Már otthon voltam, de nem tanultam, az ablaknál ültem és vártam, hátha megjelenik és elmagyarázza, hogy mi lett a szemével. De hogy lesz az ember szeme egyik napról a másikra más színű?

Napok teltek el, de nyoma sem volt a Williams testvéreknek. Elegem van már! Miért nem jelentkezik? Csak úgy eltűnt. Senki nem tud róluk semmit. Mintha a föld nyelte volna el őket. Amy-t is megkértem, hogy kérdezősködjön, hátha tud valaki valamit. A szüleiket minden nap látják, de a gyerekeknek nyoma sincs. Hova tűntek?

3. fejezet: Száguldó boldogság

Mit keres itt már megint? És miért dobálódzik? Azt akarja, hogy a Mamám észrevegye? Kinyitottam az ablakot.

- Szia Stella!- köszönt suttogva, és közben vigyorgott.

- Szia Tom! Te meg honnan tudod a nevem? És honnan tudod, hogy nem szeretem az Estellát?- rohantam le kérdéseimmel. Lehet, hogy hangosabban a kelleténél.

- Sss.. halkabban. Valakitől hallottam. És te honnan tudod az enyémet?- mosolygott.

- Aha. Én is hallottam valakitől.- erre mindketten halkan nevetgéltünk.- És mit akarsz itt?

- Csak erre jártam. Bemehetek?

- Mi? Hogy? A Mamám még lent Tv-t néz. Hülye vagy?- csúszott ki a számon.

- Lehet.-mosolygott- De én az ablakon akarok bemenni. Bemehetek?

- Ha akarod.- mondtam bizonytalanul. Halkan nevetni kezdett. Lendületet vett, felkapaszkodott a tetőre, felhúzta magát, és máris ott állt az ablaknál. Ekkor beugrott a sár.

- Te voltál itt az este?- szegeztem neki a kérdést.

- Iiii... Igen.- bizonytalanodott el.- Haragszol?- nézett rám gyönyörű, kék szemeivel.

- Attól függ mit láttál.

- Nem láttam semmit, esküszöm.- olyan aranyos volt ahogy mondta, hogy nevetnem kellett rajta.

- Most mi van?- nézett rám értetlenül.

- Semmi. És nem haragszok.- elhatároztam, hogy én megyek ki, ezért odamentem a szekrényhez és kivettem egy plédet.

- Te meg mit csinálsz?

- Én megyek ki a tetőre és viszek magammal plédet.

- Jó ötlet! De nekem van még jobb.-felcsillant a szeme. Kivette a kezemből a plédet, és visszadobta a szobámba.

- Mi?- csodálkoztam.

- Motorozzunk!

- Én nem ülök fel arra a vadállatra!- hátrálni kezdtem az ablaktól. Bemászott az ablakon, gyorsan jött felém. Pár centire állt meg tőlem, egyik kezével átkarolta a derekam és szorosan magához húzott. Másik kezével a hajamat simogatta. A fejét lentebb hajtotta az enyémhez, és finom csókot lehelt ajkaimra. Azt hittem mindjárt elolvadok, és ha Ő nem tart akkor bizonyára el is ájultam volna.

- A kedvemért, kérlek!- majd ismét közel hajolt, és újra megcsókolt, ezúttal hosszabban. Karjaimat a nyaka köré tekertem, és még közelebb akartam húzni, pedig ez lehetetlen volt. Ennél közelebb, ha akart volna, akkor sem bírt volna. Mosolyogva húzódott el.- Akkor mehetünk?

- Igen.- alig bírtam kimondani ezt az egy szót is.

- Várj meg itt, hozom a motort.- elengedett és kisuhant az ablakon.

Oda mentem az ágyhoz és hanyatt dőltem rajta. Az elmúlt perceken gondolkodtam; azt hiszem csak álmodok. Tényleg, mi van ha ez az egész álom? Ha az elmúlt pár perc csak képzelgés volt? Mi van ha mindjárt felébredek?

Egyszer csak Tom került a szemem elé. A vállam felett a két kezén támaszkodott. A szívem őrült tempóba kezdett, a lélegzetem is felgyorsult.

- Indulnunk kell, mindjárt naplemente.- mondta.

- És akkor mi van?- értetlenkedtem.

- Motorról a legélvezetesebb. Tetszeni fog. Gyerünk!- felrántott az ágyról. Kimentünk a tetőre.

- És én hogy jutok le?- kérdeztem. Felkapott a karjaiba és leugrott. Ki fog törni a bokája! Azt hittem képzelődök, de épségben földet értünk. Tátott szájjal néztem rá.

- Hát így. Igaz, hogy nem volt vészes?- viccelődött.

- ÁÁááá.. Neem. Így csinálom minden nap.- ironizáltam. Nevetni kezdett. Megfogta a kezem és a ház elé húzott, ahol már a jól ismert motor várt. Két dzseki és két bukósisak volt rajta. A kisebb dzsekit a kezembe nyomta, felvettem, a piros bukósisakot is ideadta. Ó, de hülyén nézhetek most ki! Ő is felvette a saját cuccait. Felült a motorra. A lábaim a földbe gyökereztek.

- Gyere már!- sürgetett.

Mély levegőt vettem, és felültem mögé. Szorosan fogtam át derekát. Meg fogunk halni!- csak erre tudtam gondolni. A motor halkan elindult: gondolom nem akarja, hogy a Mamám észrevegye. Amikor már kellő távolságra értünk, gyorsítani kezdett.

Balra néztem: a lemenő nap narancsra festette az eget. Ilyen szépnek még sosem láttam a naplementét; olyan volt mint egy álom. Hosszú ideig motoroztunk, egy idő után észrevettem, hogy visszafelé tartunk a házhoz. Nem akarok visszatérni a valóságba, ez az este volt életem legszebb élménye.

Hirtelen gyorsítani kezdtünk, szorosabban öleltem Tom derekát. Jól is tettem, mert egykerekezni kezdünk az egyenes útszakaszon. Először sikítani akartam; de nem is olyan rossz! Sőt nagyon is jó, szabadnak érezhettem magam. Nem voltak szabályok, szülők, tanárok. Bárcsak sose érne véget ez a nap! Majd letette a motor elejét.

Lassan gurultunk a ház mögé, a szobám ablaka alá. Leszálltam, levettem a bukósisakot. Ő is levette a bukót.

- Na milyen volt?- kérdezte mosolyogva.

- Óriási!- mondtam én is mosolyogva. Visszavette a sisakot.- Te meg mit csinálsz?- kérdeztem elképedve.

- Mennem kell.- mondta szomorúan.

- Muszáj?- kérdeztem búslakodva.- Nem akarsz itt maradni?- kérdeztem reménykedve.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.- mondta határozottan.

- Nem kell sokáig maradnod, kihozzuk a plédet a tetőre, és beszélgetünk még egy kicsit. Kérlek!- szerettem volna többet megtudni róla.

- Rendben.- mondta bizonytalanul. Közelebb jött, felkapott a földről és felugrott velem a tetőre. Ott letett, bement a plédért és leterítette a tetőre. Leült és maga mellé mutatott. Leültem a bal oldalára.

- Kérdezhetek valamit?- mondta bátortalanul.

- Persze.

- Miért jöttél ide?

- A szüleim válni készülnek, és addig a Nagyimhoz küldtek.

- Értem, sajnálom.- lefeküdt a plédre, a vállamra rakta kezét és izmos mellkasára vont. Már megint sajnál valaki! És pont Ő. Elterelő hadművelet:

- És ti miért jöttetek ide?- úgy látszik sikerült, mert teste egy pillanatra megfeszült. Ha nem feküdtem volna a mellkasán észre se lehetett volna venni. Miért reagál így?

- Az egész családunk unta már a nagyvárosi életet.- ésszerű válasz.

- Olyan szépek ma a csillagok.- jegyeztem meg halkan. A keze lecsúszott a derekamra, és szorosan ölelt magához.

- Te még szebb vagy.- suttogta a fülembe. Bal kezemmel a derekát öleltem át, a jobbal a nyakát. Én tényleg álmodok, ez nem lehet valóság! De mégis az! Vajon mit fog szólni Amy ha elmesélem? De lehet, hogy nem kéne rögtön elmondani neki. Lehet, hogy nem is komoly.

- Ne haragudj meg, de én is szeretnék kérdezni valamit.- mondtam pár perc elmélkedés után.

- Mi lenne az?- egy pillanatra megint megfeszült a teste. De aztán kiengedett.

- Egy bizonyos személytől hallottam, hogy amikor ideköltöztetek a lányok körülrajongtak, utána két hónapra meg leráztad őket. Azt szerettem volna kér...- a teste annyira megfeszült, hogy nem mertem tovább folytatni. Most lehet, hogy mindent elszúrtam, és ez az én hibám. Mekkora idióta vagyok. Ki az a hülye aki első nap ilyet akar kérdezni.- Sajnálom, én nem akartam, én csak kíváncsi voltam. Jobb lesz ha befogom.

- Nem a te hibád. Fáradtnak látszol, aludj, holnap iskola.- gyorsan kitért a válasz alól. De nem is akarom tovább faggatni erről.

- Te nem alszol?- kérdeztem, mire halkan nevetni kezdett.

- Nem vagyok fáradt.- még mindig nevetgélt. Mi ezen olyan vicces??

Mielőtt elaludtam volna gondolkodtam egy kicsit. Azt megértem, hogy nem akar azokról a csajokról beszélni. De akkor is furcsa. Mi változott két hónap alatt? Addig élvezte, hogy a csajok körülveszik, után meg lerázza őket. Miért nem alszik, mikor tegnap este is itt volt kitudja meddig, és ma is itt van sokáig, de mégse álmos? És ezen mi olyan vicces? Fél óra múlva nyomott csak el az álom.

2. fejezet: A motoros

Miért volt itt? Talán szemmel tart? De miért mondanám el bárkinek is? Lezuhanyoztam, felvettem a pizsamámat, bedőltem az ágyamba, de nem bírtam aludni. Csak az a srác járt a fejemben. Lehet, hogy vigyáz rám, ahogy mondta? De mitől kéne megóvnia?

Valahogy mégis sikerült elaludnom. Reggel amikor felébredtem, valami keményen feküdtem. Hol vagyok? Nagy nehezen a kinyitottam a szemem. A padlón feküdtem. Rosszat álmodhattam. Kicsit emlékszek is rá: az a fiú volt az ablakomban, a többire már nem. Ahogy felkászálódtam a földről az ablakot nyitva találtam. Ki nyitotta ki? Odamentem, hogy becsukjam, de feltűnt valami. Az ablakomnál a terasz teteje saras volt. Az este esett az eső. De sár, hogy került az ablakomhoz?

Elmentem a fürdőszobába, fogat mostam, kifésültem barna hajam, amibe szőke tincsek voltak festve. Felvettem egy farmert és egy Foo Fighters-ös pólót. Lementem a földszintre, a Mamám már elment a boltba, így megreggeliztem, felkaptam a koponyás táskám, és indultam suliba. Szerencsére az első nap még laza.

Gyalog indultam. Szép nap volt, nyár végén milyen legyen? 10 perc alatt odaértem. Megkerestem a termet ahol kezdek. Földrajz. Még sok üres hely volt, leghátulra az ablakhoz beültem. A régi iskolámban is minden teremben itt ültem. Kimentem a folyosóra, hátha látok ismerőst.

Megpillantottam azt a lányt, akivel talán a nyarak folyamán a legjobban kijöttem. Amy Parker. Ő is meglátott, és mosolyogva odajött hozzám.

- Szia Stella! Hát te?

- Szia Amy! Ezt a tanévet itt töltöm, tudod a szüleim.- Őt már tavaly tájékoztattam, hogy a szüleim a váláson gondolkodnak.

- Jaj, sajnálom.- sose szerettem, ha sajnálnak, ezért eltereltem a témát.

- Milyen órád lesz?

- Földrajz.- ekkor megpillantottam Őt. Fekete haját, kék szemét, ahogy engem figyel.-Te meg mit nézel?- szólt hozzám Amy. Majd felé nézett. Láttam, hogy felcsillan a szeme.- Ő Tom Williams, a testvéreivel együtt a suli legmenőbb pasijai.- láttam még rajta kívül két fiút.- Becsöngettek.- figyelmeztetett Amy, Tom is észbe kapott, és elindult a saját órájára. Bementünk föcire, de az év eleji tudnivalókról volt szó, ezért megkértem Amy-t, hogy üljön mellém. Ki akartam kérdezni Tom-ról.

- És mit tudsz Williams-ékről?- direkt a családot kérdeztem, hogy fel ne tűnjön neki semmi, pedig csak Tom érdekelt.

- Két éve költöztek ide. Az apjuk a rendőrfőnök, anyjuk háztartásbeli. A legmagasabb, legizmosabb, barna hajú, barna szemű srác Chris. Aki téged nézett az ugye Tom. Közülük a legkisebb, szőke, zöld szemű Matt. Szerintem Matt a leghelyesebb, de láttam rajtad, hogy nekem Tom jön be.- mosolygott rám.

-Khm... Ms. Parker, nem most kéne az új diáknak az iskola szabályait elmondani.- köszörülte meg a torkát Mr. Johnson.- Mint például: nem folytatunk magánbeszélgetést az órán.-vette viccesre a figurát.

- Igenis, Mr. Johnson.- mondta Amy, aztán hallottam, hogy halkan valakinek az anyjáról beszél...

Nemsokára ki is csöngettek. Nem volt több közös óránk aznap Amy-vel. A menza előtt futottunk össze ebédidőben.

- Milyen napod volt?- kérdezte amikor már az egyik asztalnál ültünk.

- Unalmas- válaszoltam egyszerűen. Majd ettünk tovább. Egy kis idő múlva Amy szólalt meg:

- Khm... valaki téged néz. Találd ki, hogy ki az!- mondta suttogva és játékosan, amihez semmi kedvem nem volt.

- Most nincs kedvem találgatni. Ki az?- kérdeztem unottan.

- Tom- rögtön felkaptam a fejem a kajámból. Erre Amy nevetgélni kezdett. Körülnéztem, és a legtávolabbi sarokban, ablaknál lévő asztalnál ültek mind a hárman. Ő is épp engem nézett, és mintha tudná az előzményeket egy mosoly bujkált a szája sarkában. Remek, ha ő hallotta, akkor mindenki a teremben. Szétlnéztem, de mindenki magával és barátaival volt elfoglalva. Visszafordultam Tom-hoz aki még mindig engem nézett. Zavaromban elkaptam a tekintetem Róla. Miért bámul? - Én befejeztem az evést, te?- "ébresztett fel" Amy.

- Én is, mehetünk.- ahogy felálltam és elindultam kifelé, éreztem a hátamon a tekintetét.- Neked van még órád?- kérdeztem.

- Nincs, szerencsére.- felelte Amy.- Neked?

- Nincs. Megyünk együtt haza?- kérdeztem, mert felénk lakott, csak még közelebb, mint mi.

- Persze.

Az úton sétáltunk, nem volt nagy forgalom. Már egy ideje gyalogoltunk, amikor egy motor lassított mellettünk. Egy bazi-nagy fekete motor. Az oldaláról olvastam le a márkát: Kawasaki Ninja. A fekete bukósisak mögött felismertem Őt.

- Tom...- tátogtam, de úgy látszik olvas szájról, mert egy széles mosolyra húzódott a szája. Majd felbőgött a motor és a megengedett sebességnél jóval többel megindult. Még jobban gyorsított, most jöttem rá miért. Azért, hogy ezen az egyenes útszakaszon egykerekezni tudjon.

- Úgy látszik neked akar imponálni.- jelentette ki Amy.

- Vagy csak egyszerűen meg akar halni.- válaszoltam flegmán, pedig nagyon is jól esett amit mondott. Igaz én életemben fel nem ülnék egy olyan vadállatra. A motor eltűnt a kanyarba, immár két keréken.- És mit tudsz Tom-ról?

- Nem sokat. 18 éves, most 12.-es, és hát van egy ilyen motorja...-mosolygott rám. 18 éves???

- És nincs barátnője?- csúszott ki a számon. Ó hogy az a...

- Én még nem láttam senkivel. Amikor ideköltöztek, akkor élvezte, hogy a csajok körülötte forognak. De két hónap múlva visszautasította a lányok közeledését. Ezt mindenki furcsállta, de mostanra már hozzá szoktak.- ez érdekes.- Azóta Te vagy az egyetlen lány aki felé érdeklődést mutat.- még érdekesebb. És örülök neki, habár lehet hogy nem kellene.- Na én itt lefordulok. Szia! Holnap találkozunk.

- Szia! Oké.

Én mentem tovább. Amikor hazaértem, Mama már várt rám.

- Szia, Stella, milyen volt az első nap?

- Jó, találkoztam Amy Parker-rel- és Tom-mal, folytattam magamban.

- Örülök neki, kicsim.

Felmentem a szobámba. Ledobtam a táskám, nekiláttam annak a kevés tanulnivalónak, amit első nap feladtak. "Sok mindent azért kell tudni, mert kérdezik, nem azért mert hasznos"-hallottam valahol valakitől. De még mennyire igaza volt.

Végeztem, elkezdtem olvasni a kedvenc könyvemet: az Alkonyat-ot. Pár óra múlva lementem vacsorázni. Mamám már várt az asztalnál.

- Mesélj még az első napodról!- kérlelt. Most mondjam el, hogy bele vagyok habarodva Tom-ba. Mikor nem kéne bele élnem magam abba, hogy tényleg érdeklem.

- Hát Amy-vel beszélgettem, ebédeltem. Mást nem tudok- füllentettem.

- És milyenek a fiúk?- remek. Most mondjam, hogy igen, egy nagyon bejön? Aki mellékesen 18.

- Hát vannak.-erre Mamán nevetni kezdett. Menekülés!- Na én most megyek fel. Már nem jövök le. Jó éjszakát!- és rohantam fel a lépcsőn.

Visszamentem a szobámba, a HIFI-be beraktam egy Guns n Roses CD-t. Háttal rádőltem az ágyamra, keresztbe feküdtem rajta és hallgattam a zenét. Sok számot az énekessel együtt énekeltem.

Amikor olyanhoz érkeztem, amit már nem tudtam annyira, hallottam, hogy valami kopog a terasztetőn. Felkászálódtam az ágyról, odamentem az ablakhoz és kinéztem rajta. Tom állt az udvaron, Guns n Roses-os pólóban, és kis kövekkel dobálta a terasztetőt az ablakomnál.

1. fejezet: Úton az új élet felé

Már több mint egy órája úton vagyok abba a kisvárosba ahová a szüleim "száműztek". A neve Watsonville. Igazság szerint nem is annyira kisváros, de San José-hoz képest igen, ahol eddig a szüleimmel éltem. Watsonville lakossága kb. 50 000 fő, San José-é kb. 1 000 000. Azért van egy "kis" különbség. Eddig minden nyarat a Nagyinál töltöttem, szerettem ott lenni. Nagyon közel van az erdő a házhoz, mindig jó volt benne sétálni, mert nagyon szép nyáron. De egy egész évet ott tölteni, sőt még iskolába is járni, lehet, hogy nem lesz leányálom. Volt pár ismerősöm a velem egykorúak között, de barátaimat San José-ban hagytam.

Szokás szerint, mint mindig amikor utazok, most is zenét hallagatok. Persze most is valami Rock-ot. Közben az ablakon bámulok kifelé. Már nagyon ismerős a környék. Nemsokára megérkezünk. Már láttam is az erdőt, ami egész a Nagyi házáig, sőt még tovább is tart.

Az egyik fa tetején megláttam valami különöset. Ahogy közelebb értünk látom, hogy egy férfi van a fa tetején. Nem is férfi még igazán, pár évvel lehet idősebb, mint én. Mit keres bárki is egy fa tetején? Már mindenféle hülyeség átfutott az agyamon, amikor észrevettem, hogy Ő is engem bámul. Kék szemei csak úgy égették az enyémeket, tele volt dühvel és haraggal a tekintete. Ez volt az utolsó kép, mert a busz elment mellette. Mit keresett a fa tetején? Ezt még mindig nem tudtam felfogni. És miért volt olyan dühös? Mert megláttam? Jó, nem mindennapos, hogy az emberek a fákon vannak, de attól, hogy megláttam még nem kéne mérgesnek lennie Rám. Meg nem is emlékszek Rá, pedig mióta az eszemet tudom mindig itt voltam nyáron, és egy ilyen jóképű arcot biztos megjegyeznék. Fekete haj, kék szem, tényleg nagyon helyes volt. Csak lehet, hogy azért volt a fán, mert őrült. De nem nézett ki annak.

A gondolatmenetemet az zavarta meg, hogy a busz megállt. De még nem is értünk oda! És ekkor megláttam a fekete hajat. Hát persze, hogy a srác volt a fáról. Egyáltalán, hogy került ide? Hiszen már vagy 10 perce elhagytuk. Kifizette a buszjegyet, és elindult... erre. De hiszen szinte az egész busz üres! Minek jön erre? Leült mellém. De minek ül ide? Hiszen mindenhol máshol van hely. A szívem meglúdolt, és úgy vettem észre, hogy ezt Ő is észrevette, mert úgy tűnt, hogy egy mosolyt próbált elfojtani. Ő csak ne vigyorogjon rajtam! Láttam, hogy az arca megkomolyodik.

- Nem láttál semmit az erdőben!- nem kijelentés volt, hanem inkább parancs. A hangja gyönyörű.

- Mi az, hogy nem láttam semmit?

- Csak nem láttál semmit és nem mondod el senkinek!- ekkora baj, hogy láttam fenn a fán?

- Jó. Nem mondom el senkinek. De miért olyan nagy dolog ez?- tértem rá a lényegre.

- Az most nem lényeges. Megígéred, hogy nem mondod el senkinek?- kérdezte egy kicsit erőszakosan, amitől megijedtem.

- Igen.- próbáltam határozott lenni, nem sok sikerrel.

- Jó.- válaszolta rögtön. Nagy meglepetésemre folytatta:- Vigyázz magadra és akkor mi is vigyázunk Rád.

- Mi?- kérdeztem kicsit udvariatlanul. Ekkor már felállt. A kérdésemre felnevetett a Világ legszebb hangján. Majd eltűnt.

Mi az, hogy vigyázunk? És miért többesszámba beszél? Nem értek semmit. Rájöttem, hogy én annyira el tudok merülni a gondolataiban, hogy nem érzékelem a külvilágot. Erre akkor döbbentem rá, amikor már a busz megállt és a buszsofőr hátrakiabált nekem:

- Kisasszony, megérkeztünk.- kicsit dühösen felálltam és levágtattam a lépcsőn.

Ahogy vártam a Nagyim ott várt Rám. Széles mosollyal az arcán üdvözölt:

- Estella, drágám, de sokat nőttél. Jajj, de örülök, hogy látlak.- örvendezett.

- Stella.- jelentettem ki határozottan, mire még jobban mosolygott.- És én is nagyon örülök, hogy látlak.- ölelgetni kezdett. Amikor végre elengedett, elindultunk gyalog. Szerencsére nem volt messze a ház.

Nagy szerencsémre nem rohant le a kérdéseivel. Gondolom tanult az utóbbi évekből. Nem igazán szeretek magamról beszélni, se pletykálni.

A ház semmit sem változott. Tetőteres, a földszinten van a nappali, konyha, étkező, Nagyi szobája és egy fürdőszoba. A tetőtér csak az enyém. Csak egy fürdőszoba és a szobám van fent. A szobámban egy íróasztal, egy ruhásszekrény és egy franciaágy van benne gyerekkorom óta. De minek egy franciaágy egy gyereknek? Egyáltalán minek egy 16 évesnek? Én nem jártam még senkivel, meg ha jártam is volna akkor sincs szükségem ilyen idős korban egy franciaágyra.

Felmentem a szobámba, elpakoltam a ruháimat és az egyéb cuccaimat.

Már mindent elpakoltam. Kinyitottam az ablakot, hogy friss levegőt szívjak. Szétnéztem, egy kis rét van a ház mögött, az ablakom alatt. Az erdő szélén az egyik fának nekitámaszkodva megpillantottam a srácot a fáról. Hogy kerül ide? Ebben a pillanatban Ő is észrevett. Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztünk, majd megfordult és eltűnt.

Bevezető

Estella Howard a nevem, de jobban szeretem, ha simán Stellának hívnak. 16 éves vagyok. A szüleim a válás szélén állnak, ezért elküldtek egy apró kisvárosba, ahol a nagyim lakik. Míg én itt eltöltöm azt az egy tanévet, ők addig elintézik a válást és a többit ami a válással kapcsolatos. Most augusztus vége van. Remek. Pont tanév eleje. Most fogom kezdeni a 10. osztályt...


...Csak azt vettem észre, hogy egy hatalmas, hófehér bundájú, tűzpiros szemű farkas bukkan elő a fák sűrűjéből. A lábaim a földbe gyökereztek. Abban se voltam biztos, hogy el akarok futni. Hiába volt a szeme ijesztően piros, de mégis emlékeztetett Rá.. Nem!! Az nem lehet!! Ő nem szörnyeteg!!-Próbáltam magam meggyőzni, de a farkas egyre közelebb merészkedett...