9. fejezet - "A halál békés, könnyű..." Ez nem igaz, de "...az élet nehezebb." És nekem az kell...

Sziasztok! Hát ide is elérkeztünk. És napi 2 friss Tőlem... ez azért haladás...xĐ De megszállt az Ihlet! Remélem tetszik! Nagyon örülök a 15 rendszeres olvasómnak és több mint 4200 látogatómnak! Nekik/Nektek küldöm most ezt a fejezetet. Ti meg küldenétek nekem komit biztatásnak, hogy újult erővel vessem magam a 3. részre??
Na de nem dumálok többet!! Olvassatok és ÍRJATOK KOMIT!!


Ahogy egyre közelebb értem, önkéntelenül is eszembe jutott, hogy mennyi minden történt velem kevesebb, mint egy év alatt. Kis korom óta epekedve vártam az izgalmakat az unalmas életembe. Megkaptam. Hogy örülök-e neki? Egy részének természetesen igen, de a sok halálnak ami vele járt, annak nem.

Amikor odaértem, hangokat hallottam. Egy fa mögé bújtam. Láttam, hogy ott vannak a rendőrök, a mentők. A holttesteinket most pakolták be az autókba, majd szirénázva elhajtottak. Kisétáltam a tisztásra és körülnéztem. A zöld füvet megszáradt vérfoltok tarkították, az én vérem és az Övé. A testünk lenyomatai tisztán látszottak. Borzalmas látvány volt.

De nem volt időm ezen agyalni, mert a sötétség ismét magába szippantott. Lefelé haladtam.
Nem sokkal később egy puffanással meg is érkeztem. Körülnéztem és a nagyteremben találtam magam, ahol már mindenki ott volt. Végignéztem rajtuk. Hank-nek egy kicsi mosoly bujkált szája szegletében. Gabriel-ében is. Max képén egy óriási, levakarhatatlan vigyor volt.

És ott volt Ő is. Térdelt, kezét hátrafogták. A ruhája piszkos volt, akár az enyém. A haja szokás szerint kócos. Arca elgyötört, szemeiben a sajnálat és a könnyek csillogtak. Mint az enyémben... Könnyek?? A halottak mióta sírnak? Max röhögni kezdett. Én sem bírtam megállni, hogy ne csatlakozzak hozzá, ennek következtében a könny kicsordult a szememből és végigfolyt az arcomon. A többiek értetlenül néztek ránk.

- Üdvözöllek újra köreinkben! -törte meg a csendet Hank. Én csak biccentettem.- Engedjétek el! -szólt oda az Oliver-t tart őrnek. Az elengedte és egyenesen hozzám jött. Rögtön karjaiba zárt. Nem is értem, hogy eddig hogy bírtam ki érintései nélkül. Már nagyon hiányzott.

- Szeretlek. -mondta a hajamba.

- Én is szeretlek. -motyogtam a vállába.

- Khm... Tubicák! A lényeg? -mondta Max komolyan. Kibontakoztam Oliver öleléséből, de az egyik keze a derekamon maradt. Kivettem a zsebemből a nyakláncot, de akkor eszembe jutott valami. Max-et megmarta a szenteltvíz, akkor Hank-et is megfogja. Most mit csináljak?

- Max, kérlek hozd ide! -utasította Hank. Max odajött, pont úgy állt, hogy takarásban legyek. Egyik kezével megfogta a kezem, a másikkal csigalassúsággal vette ki a nyakláncot. Kesztyű volt rajta és a többieken is. Vagy ő találta ki, vagy ez valami hagyomány, de nagyon ügyes.

Örülök, hogy megismertelek! -hallottam a hangját a fejemben.

Én is. Remélem még találkozunk! -mondtam gondolatban.

Én nem! -mondta majd kivette az ékszert és megindult vissza. Odaadta Hank-nek, aki megcsodálta, majd felvette. Max-re néztem, aki pont engem vizslatott. Szeme komor volt, majd elfordult. Ekkor megértettem. Szeret. Vagy csak azt hiszi. És minden bizonnyal Amelia miatt.

- Nos, akkor nem is húzom tovább az időt. -mondta Hank, de szemét le nem vette legújabb zsákmányáról.

- Khm... -köszörülte meg a torkát Gab.

- Ja, majd el felejtettem. Van egy utolsó kívánságotok.

- Az emlékeink maradjanak meg! -vágtam rá rögtön.

- Azt sajnos nem lehet! -mondta Hank.

Nyugi, arról én gondoskodok. -mondta Max a fejemben rejtélyesen.

- Akkor... Legyen Oliver 2 évvel idősebb nálam. -mondtam, ami eddig a szívemet nyomta. Szerettem volna, ha idősebb lenne nálam.

- Mi? -mondta Oliver.

- Rendben. Legyen. -mondta Hank. Majd koncentrálni kezdett. A világ ismét forogni kezdett velem, majd egy kiáltást hallottam, gondolom Hank az. És sikerült a tervünk. A sötétség elnyelt, de már nem volt szokatlan és éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Tudtam, hogy már semmi nem választhat el Tőle. Mert az Igaz Szerelem Örök... Még a Síron Túl is tart...