1. fejezet - Zuhanás

Sziasztok!! Itt lenne az első fejezet.:) Rövid lett, de két szemszöges.:) Olvass, majd komizz!!:)


/Oliver szemszöge/


Stella egyre beljebb rángatott az erdőben. A legviccesebb az volt, hogy Ő maga sem tudta, hová is akar menni. Tényleg szörnyű, amit a nagyanyja csinált vele. De én miért nem tudtam minderről? Hisz hallottam a gondolatait. De mind békés volt, tipikus nagymama-szerű. Nem értem.

Közben hallottam, ahogy Szerelmem arról elmélkedik, miként változott meg az élete ennyire. Éppen Tom-ra gondolt, ami felbosszantott. Nehéz beismerni az elmúlt hónapok -és legfőképp a tegnap este után-, de még mindig féltékeny vagyok rá. Arra, hogy tőle kapta meg élete első csókját. Mert amikor legelőször találkoztunk, akkor is arra gondolt. Irigykedtem arra is, hogy az Ő ölelő karjaiban aludt el előbb. Önző vagyok, tudom.

Tovább hallgatóztam gondolataiban, ami nem szép dolog, tudom. Épp a tegnap este futott át agyán. Szorosan magamhoz öleltem.

Pár perc séta után észrevettem valami furcsát. Az erdőben volt egy üres folt, ahonnan semmit nem észleltem. Sem az állatok zaját és gondolatait, sem a falevelek zörgését. Egy gömb alakban mintha kitakarná valami. És egyre közelebb jött.

- Valami itt nem stimmel...- kezdtem volna, de egy tőr fúródott át mellkasomon. Összeestem. A támadómra vetettem egy pillantást, majd a fegyverre. Aranyból volt. Amelia mesélt nekem erről. Csak arannyal lehet megölni minket és a többi furcsa teremtményt. Emellett bármilyen tárgy, ami aranyból van, képes blokkolni a képességünket. Így már minden világos. Ezért nem láttam Tom-ot közeledni. Csak egy valamit nem értek: Stella nagyanyjának hallottam a gondolatait, csak épp nem azokat amiket valójában gondolt.

De nem volt időm ezen agyalni, mert Stella egy határozott mozdulattal kirántotta a tőrt mellkasomból. Éreztem, hogy már nincs sok hátra. Hogy lassan itt hagyom ezt a világot.

- Vigyázz... magadra.- csak ennyit bírtam kinyögni Szerelmemnek. Pedig annyi mindent szerettem volna még elmondani neki. Végig simítottam arcán és a földön támaszkodó kezét megszorítottam, amennyire az erőmből tellett.- Szeretlek.- mondtam kínokkal küszködve, de próbáltam nem kimutatni. Arcát közelebb húztam enyémhez.

- Én is téged.- suttogta a könnyeivel hadakozva. Nehéz volt így látni. Még nagyobb fájdalmat okoz, mint a tőr helye a mellkasomban. A lehető leglágyabban megcsókoltam, hogy így hagyjam itt. De képtelen voltam rá. Soha többé nem nézhetek gyönyörű szemeibe, nem láthatom, ahogy tökéletes ajkai mosolyra húzódnak. Nem hallhatom, ahogy a fantáziája beindul, ha megcsókolom. Nem érezhetem, ahogy formás teste az enyémhez simul.

De már nem volt több erőm. Nem tudok tovább élet és halál között lebegni. Zuhanni kezdtem. Nem tudtam hova tartok. Csak süllyedtem egyre mélyebbre és mélyebbre. Aztán minden elsötétült.


Arra eszméltem fel, hogy valaki rugdos. Na mindjárt adok én neki olyat, ha még ébredezek kicsit! Tudja, kit rugdosson!- harciaskodtam. Kinyitottam a szemem. Egy fekete ruhás ember állt felettem. A gondolatait nem hallottam.

- Na végre, hogy felébredtél, te lusta dög.- "köszöntött".- Na, gyerünk, tápászkodj fel! Mindjárt megérkezik a barátnőd is.

- Mi van?? Barátnőm?- értetlenkedtem.

- Stella! Ki más?!

- De Ő nem lehet itt. Ő még él.

- Azt csak hiszed! Nemsokkal utánad megölte magát.

- Mivan? Az nem lehet!- ugrottam talpra egyből. Bár alig álltam a lábamon.

- De!! Meghalt.- nevetett. Irtó dühös lettem, nekiugrottam az őrnek. Egyből a falnak szorított és egy kisebb aranyból készült tőrt a gyomromba szúrt.- Ne is próbálkozz! A falak aranyból vannak, a képességeid mit sem érnek. És van minden őrnél tőr, úgyhogy vigyázz, mert meghalni igaz nem tudsz, de szenvedni igen.- majd kirántotta a fegyvert és az övén lévő tartóba csúsztatta.- Most pedig induljunk a nagyterembe. Stella is megérkezett...


/Stella szemszöge/


Őrülten fájt. Nem gondoltam, hogy ennyire fog. Azt hittem, hogy hamar vége lesz és kevésbé fájdalmas, de tévedtem.

Legyen már vége!- könyörögtem egy idő elteltével, sikeresen.

Zuhanni kezdtem, mintha egy örvény kapott volna el és húzna le a mélybe. A sötétségbe. Féltem. Nem volt visszaút. Pánikolni kezdtem. Mi van, ha nem fogok Oliver-rel találkozni? Ha felesleges lettem öngyilkos?

De nem szabad erre gondolnom!- győzködtem magam.

Egy hangos puffanással értem földet valahol. Kinyitottam a szemem. Egy fekete ruhás ember állt felettem. Lassan feltápászkodtam.

- Na végre megérkeztél! Végre induljunk!- kezdett el rángatni a folyosón. Volt időm szétnézni. A falak mintha lángoltak volna. Olyan volt, ahogy mindig is képzeltem a poklot. De valahogy mégis más. Megnéztem közelebbről, és tévedtem. A falak, mint a színtiszta arany. Elképedtem.

Észre se vettem, hogy megálltam, csak azt hogy az őr megint elkezd rángatni.

- Gyere már!! Lesz bőven időd szétnézni.- nevetett.

Tovább haladtunk, nem telt sok időbe, míg egy nagy terembe nem értünk. Hatalmas volt. A falaknál rengeteg őr állt. A közepén volt egy emelvény, rajta három székkel. A három széken három alak ült. Nyeltem egy nagyot... Emlékeztetett valamire... De az nem lehet... A Volturi létezik? Nevetni kezdtek. Csak pár apróbb különbség van: nem hosszú a hajuk, és a terem falai, mintha aranyból lennének.

A középső széken ülő, kopaszodó ember felállt és így szólt:

- A nevem Hank. Üdv a Pericolo-nál...


Ennyi sikeredett...:S Új szereplők lesznek, oldalt már ki vannak rakva képek róluk. A Hank-et már ismeritek. Remélem tetszett a feji.:) Komikat írjatok!:)