21. fejezet - Kérdés

Sziasztok! Itt a 21.!! Lassan közeledünk az 1. rész vége felé.:S:S Nagyon szeretnék komikat kapni, igaz, rövid fejezet lett, de nagyon örülnék nekik, ahogy gondolom ti is, ha írtok könyvet.:) Komizz!!


Ébredezni kezdtem. Pillanatképek kezdtek eszembe jutni a tegnap estéről, de nagyon hiányosak voltak. Hideg karok öleltek át hátulról.

-Boldog születésnapot, Édesem!- köszöntött Oliver.

-De az teg...- nem tudtam befejezni a mondatot, mert minden eszembe jutott. És az is feltűnt, hogy teljesen meztelen vagyok... Próbáltam kimászni az ágyból, miközben egy szót ismételgettem magamban: úristen, úristen, úristen... De Oliver karjai nem engedtek.

-Nyugi, nyugi...- mondogatta és visszahúzott magához.

-Hogy nyugodjak meg, mikor lefeküdtem egy 19 évessel?- mondtam, közben a fejemre húztam a takarót. -Nekem ez volt az első.

-Nekem is... -lehúztam az orromig a takarót és értetlenül néztem rá. -...emberrel.

-19 vagy és még nem...?? -értetlenkedtem.

-Igen. És húsz.

-Mi húsz?- kérdeztem. Lehúzta a fejemről a takarót és a szemembe nézett.

-Egy húsz évessel feküdtél le.- mondta komolyan, majd maga felé fordított.

-De... te... nagykorú vagy... én... meg... nem.- dadogtam.

-Ha 19 lennék, akkor is így lenne.

-De az nem ugyanaz...- mondtam egyre halkabban, és hozzábújtam, mint egy kismacska a gazdájához.

-És tegnap nem volt ellene kifogásod...- mondta egy széles mosoly kíséretében. Rácsaptam a mellkasára, igaz nem fáj neki, de legalább tanul belőle.

-Áú.- mondta megjátszva magát.- Ez fájt.- mondta sértődötten.- Most gyógyítsd is meg!- kacsintott rám.

-Megérdemled?- incselkedtem vele, majd a hátamra feküdtem, magamra húztam és megcsókoltam. Mindkét keze a hátamon volt, majd a jobb megindult lefelé. A derekamon, a csípőmön haladt keresztül és a fenekemen állapodott meg.

-A mamám itthon van?- kérdeztem gondolatban, mert nem akartam elszakadni ajkaitól. Csak egy "ühüm"-öt nyögött. Úgy látszik, ugyanazon a véleményen vagyunk.

-Mi??- kérdeztem felháborodva és eltoltam magamtól, de a keze a térdhajlatomhoz csúszott és a csípőjéhez húzta a lábamat.

-Itthon van, de alszik.- mondta.

-Remek.- csúszott ki a számon. Szívdöglesztő mosoly terült szét arcán, majd megcsókolt. A szám után jött az állam, a nyakam. Egy kicsit megijedtem, mikor még lentebb haladt, de ugyanakkor nagyon jó érzés volt. A szívem vágtába kezdett, ahogy a lélegzetvételeim is felgyorsultak. Ajkai egészen a köldökömig haladtak, majd visszatértek kiindulópontjukra. Ahogy ajkaink újra találkoztak már egy szemernyi félelem sem volt bennem. Akartam őt testestül-lelkestül újra.

-Nem lehet.- mondta.

-Miért?- kérdeztem, miközben nyakát csókolgattam.

-Mert a mamád lent alszik.- mondta szigorúan.

-Tudom, hogy te is akarod.- incselkedtem vele. Ajkaim mellkasán vándoroltak.

-Igen, de...

-Ez a lényeg.- szakítottam félbe.

-De a mamád is itt van, meg vámpír is lehetsz...- sorolta a hülye kifogásait.

-De van még nálad...

-Igen, de a mamád...

-Ő alszik.

-De feléb...- egy csókkal fojtottam belé a szót. Visszacsókolt, ami meglepett. A hátamra fordított, mindkét kezemet lefogta a fejem felett egyik kezével. A másikkal meg az államat tolta el magától.- Majd este.- mondta egy csibészes mosollyal.

-Ne máár.

-De mááár.- gúnyolt ki még mindig vigyorogva. Majd keresni kezdte a ruháit.

-Ne menj már. A mamám felkel és már megy is. Itt van nekünk az egész nap.- húztam fel mindkét szemöldökömet kétszer, hogy értse a célzást.

-De iskola van...- juttatta eszembe.

-Hú, basszus.- majd ki akartam kelni az ágyból, de Oli visszahúzott.

-Egy napot lóghatunk.- kacsintott rám. Magára húzott és megcsókolt.

-Meggondoltad magad?- kérdeztem reménykedve.

-Neem, és mennem kell...- mondta szomorúan.

-Hova?

-Vadászni... Igaz, tegnap egész nap azt csináltam, de úgy látszik nem volt valami hatásos...- értetlenül néztem rá. -Fekete a szemem.

-Ne menj már...- néztem rá kérlelőn.

-De muszáj...- hajtotta le a fejét.

-Mivel tudlak rávenni a maradásra?- húztam fel magam arcához, és ajkaimmal épphogy hozzáértem övéihez, ami tudom, hogy megőrjíti.

-Hát... nem is tudom...- mondta, majd fölém kerekedett és megcsókolt...

***

Fejemet fáradtan hajtottam mellkasára. Ő pedig kezembe adta a pólóját, amitől még tegnap este szabadítottam meg.

-Nehogy megfázz!- mondta bársonyos hangon. Én pedig felvettem, majd újra hozzá bújtam.

Sokáig feküdtünk néma csendben, ami kicsit sem volt kínos. Inkább megnyugtató és békés. Ám ezt az idillt a hasam hangos korgása törte meg.

-Enned kéne.

-Neked is kellett volna az előbb, de én nem szóltam bele.- mondtam nevetve.

-Ha-ha. Amúgy a mamád épp most ébredt fel és reggelit csinál.

-Renden.- adtam meg magam.

Felkeltem az ágyból, átöltöztem és lementem a konyhába, ahol már mama várt rám.

-Jó reggelt! -köszönt, én pedig visszaköszöntem. Elkezdtem enni. Hosszú csend és sok falat után ő szólalt meg. -A vendégünknek nem visz föl semmit?


Ne feledd!! Komizz!!