17. fejezet - Vallomás

Az ablakból néztem meg a naplementét. Megjelentek a csillagok az égen.
Nem tudom, hogy mihez kezdjek most. Mit mondjak Tom-nak? Hogy, oh, bocsi, de már nem szeretlek? Vagy mit? Legszívesebben visszaforgatnám az időt oda, ahol arról kellett döntenem, hogy idejövök-e.

Mert jobb lett volna az, hogy nem. Minden megváltozott miattam. Felborult az egyensúly: egy erdőőrből vámpír lett, egy másik vámpír is a környékre költözött, és én is őr lettem. Minden az én hibám. És ha itt maradok, az senkinek nem lesz jó.

Visszaköltözök anyuékhoz. Gyors döntés volt, de nem akarok itt maradni, tudva, hogy mindent elrontottam. Gyorsan összekaptam pár cuccot a bőröndbe és már mentem is a földszintre. Írtam egy levelet a nagyinak, hogy pár napra elmegyek anyuhoz. Aztán hívtam egy taxit.

Amikor megjött, beültem hátra, a cuccomat meg bedobtam mellém. Egész a repülőtérig vitt volna...

... de valaki megállította az autót és kinyitotta a felőlem lévő ajtót. Majd kirántott. Megjegyzem, hogy nagyon durva volt. Felnéztem az arcába. Tom. Mit akar?

- Nincs szükségünk magára, elmehet.- mondta a sofőrnek miközben kivette a táskámat is.

- Te meg mit csinálsz?- förmedtem rá.

- Beszélgetni szerettél volna velünk, csak nem akartam, hogy az a bájgúnár ott legyen.- mondta gúnyosan. Legszívesebben nekimentem volna ezért a kijelentésért, de nem várhatom el tőlük, hogy odáig legyenek egymásért.

- Rendben.- egyeztem bele.

- Sétáljunk egyet.- ajánlotta.

- Oké.

- Gondolom tudni akarod, hogy hogy lettem vámpír.- mondta egy kis idő múlva, amikor már az erdőben voltunk.

- Igen.

- A harc közben, amikor az a ...- kezét ökölbe szorította- Oliver elrabolt téged, akkor egy vámpír megharapott. A többit meg gondolom már elmondta, hogy hogy zajlik az átváltozás.

- Igen. De hogy lehet az, hogy egy erdőőr is simán átváltozhat?- kérdeztem.

- Értem, mit akarsz.- mosolygott rám kicsit gúnyosan.- Te is vámpír akarsz lenni, mi? Értem én. Hogy örökre Oliver-rel lehess. Az igaz szerelmeddel, mindörökké.- ezt már tényleg nagyon gúnyosan mondta. Elfordítottam a tekintetem róla, nem tudtam erre mit mondani.- Megmondtam. Hát az úgy történt, hogy először egy vérfarkas harapott meg és attól valamiért ember lettem. Azután jött csak a vámpír. Úgyhogy nem tudom mi lenne, ha a barátod megpróbálna átváltoztatni.- gúnyolódott megint.

- Nem a barátom.- és igazat is mondta, mert nem tudom, hogy hogy is állunk egymással.

- Oh, csak azért nem, mert engem nem akarsz megbántani.- ismét ott volt a gúny a hangjában. Majd megállt, szembe fordult velem és megfogta mindkét kezem, majd mélyen a szemembe nézett.- De én még mindig szeretlek. Csak azért csináltam magamból vámpírt, hogy együtt lehessünk. És tudom, hogy a szíved mélyén még mindig engem szeretsz.- kivettem kezem az övéből és elfordultam.

- Én... én...- dadogtam.- És miért piros a szemed?- tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott.

- Hát.. ö.. mert még látszik, hogy embervért ittam, amikor átváltoztam.- mondta, miközben a földet fixírozta. Látszott rajta a zavarodottság.

- Ez mikor volt?- nem igazán hittem neki.

- Ö... olyan hat hónapja.

- És még mindig látszik?- kérdeztem kételkedve.

- Nem tudom. De én nem ittam embervért!!- kezdett üvöltözni. Hátrahőköltem.- Jajj, bocsi, sajnálom, nem akartam.- lágyult meg a hangja.

Csak álltunk ott néma csendben és kerültük egymás tekintetét. Nem tudom mi van vele, de nem az a Tom áll előttem, akit régen tényleg szerettem. Megváltozott. Talán a vámpírlét miatt? Vagy mi történt vele?

- És miért nem jelentkeztél eddig?- kérdeztem pár perc kínos csend után.

- Nem akartam, hogy akár véletlenül is bántsalak. Hat hónap alatt megtanultam uralkodni magamon.- megint közelebb jött és megfogta a kezeimet.- Én komolyan gondoltam amit mondtam. Szeretlek. És csak miattad csináltam magamból vámpírt és jöttem vissza. Veled akarok lenni. Szökjünk meg együtt és hagyjuk itt a felfordulást.- közelebb hajolt, tudtam mire készül.

- Én... én... nem.- motyogtam és elhúzódtam.- Nagyon szeretném azt mondani, hogy igen, szökjünk meg. De csak azért mondanám ezt, mert azt szeretném, hogy boldog legyél, és hogy ne legyen felesleges az, hogy vámpírt csináltál magadból.

- Értem. Őt szereted, mi?- bólintottam.- De mi lenne, ha megpróbálnánk? Lehet, hogy menni fog, csak próbáljuk meg.- ismét közelebb hajolt.

- Nekem nem menne...- hajtottam le a fejem, elvettem a táskám a kezéből és hátrébb álltam.- Sajnálom. Mennem kell. Szia.- megfordultam és elindultam vissza.

Szinte már futottam haza. Igaz, semmi értelme nincs, hisz, ha akar, akkor utol tud érni. Hinni szeretnék neki, igaz majdnem leüvöltötte a fejem. De szeret. És csak azért csinált magából vámpírt, hogy velem legyen. Szeretném megadni neki a boldogságot. Szeretném szeretni úgy, mint rég. A legjobbat akarom neki, és én megadhatom neki. Lehet, hogy boldog lennék vele, de lehet, hogy nem.

Odaértem a házunkhoz. Bementem az ajtón. A mamám már megint nem volt itthon, pedig szerettem volna beszélni vele az erdőőr-dologról.

Meghallottam valamit. Fentről jött. Zene?? Lehet, hogy mégis itthon van Nagyi? Felrohantam a lépcsőn. A szobámból jött. Kinyitottam az ajtót és megláttam: Oliver ült az ágyamon, arcát a tenyerébe temette, de aztán felnézett rám. Szemében megcsillantak a könnycseppek. ?? Leblokkoltam. Mert meghallottam azt a számot, amit már több hónapja nem hallottam. Okkal...:

Nickelback - Far Away /Távol/

Itt, most,
Tétlenség, hibák...
Túl rég, túl későn...
Hogy is hihettem, hogy majd megvársz?
Csak egy esély,
Csak egy lélegzet,
Hátha még egy utolsó megmaradt.
Mert te tudod,
Tudod, te tudod,

Hogy szeretlek,
Mindig is szerettelek,
És hiányzol.
Túl sokáig voltam távol.
Folyton arról álmodok, hogy velem leszel,
És soha nem mész el.
Ha nem láthatlak soha többé,
Már nincs értelme lélegeznem

Térden állva kérek
Egy utolsó esélyt egy utolsó táncra,
Mert veled még kibírom.
Bármit megtennék, hogy foghassam a kezed,
Bármit megadnék,
Bármit megadnék értünk
Bármit odaadnék, de fel soha sem adnám
Mert te tudod,
Tudod, te tudod,

Hogy szeretlek,
Mindig is szerettelek,
És hiányzol.
Túl sokáig voltam távol.
Folyton arról álmodok, hogy velem leszel,
És soha nem mész el.
Ha nem láthatlak soha többé,
Már nincs értelme lélegeznem

Olyan távol,
Túl sokáig voltam távol,
Olyan távol,
Túl sokáig voltam távol,
De te tudod, tudod, te tudod

El akartam,
El akartam mondani,
Mert kellett,
Mert hallanom kellett, ahogy mondod:
Szeretlek,
Mindig is szerettelek,
És megbocsájtom,
Hogy olyan sokáig voltál távol

Lélegezz mélyeket,
Soha többé nem hagylak itt,
Hidd el!
Maradj velem, soha ne hagyj el,
Lélegezz
Soha többé nem hagylak itt,
Hidd el!
Maradj velem, soha ne hagyj el,
Lélegezz
Maradj velem, soha ne hagyj el,
Lélegezz
Maradj velem, soha ne hagyj el...

Hát... Itt a 17. fejezet... Remélem tetszik... Habár szomorú... Komikat megint szeretnék!!

És írjátok meg, hogy szeretitek-e a zeneszámokat amiket ideírok a fejikhez. /Amik mellesleg nagyon illenek hozzá!:)/

A számot itt meghallgathatjátok: http://www.youtube.com/watch?v=j4y-RzVGrHg&feature=fvst