Tartalom
A címkék:
A történet első része /T.L.I.F. I./: Az Erdő Őrei
A történet második része /T.L.I.F. II./: Síron Túli Szerelem
A történet harmadik része /T.L.I.F. III./: Egymásnak Teremtve (később kerül a címkékhez)
Díjak: hát a díjak vannak itt... mi más?!:D
Egyebek: komi-gondok, ízelítők.
Jó olvasást! Komizz!!
Részletesebben:
Az Erdő Őrei ( A True Love Is Forever I. része ) : Megismerhetjük Stella-t. Egy lányt, aki az új városban már az első napon furcsa dolgokat tapasztal. Megismerkedik egy különös fiúval, Tom-mal. Az izgalmak fokozódnak. Tom-ról kiderül az igazság. De felbukkan egy másik fiú is. Nem is fiú, hanem egy fiatal felnőtt férfi, aki teljesen elcsavarja Stella fejét...
Ki az igaz szerelem? És ki a fellángolás? Az igaz szerelem tarthat örökké? Vagy tragédiába torkollik a kapcsolat??
Síron Túli Szerelem ( A True Love Is Forever II. része ) : Stella, amilyen gyorsan rátalált a boldogságra, olyan gyorsan el is vesztette. Kételkedni kezd Szerelme érzéseiben, de ő akkor is együtt akar vele maradni az örök időkig. Egy küldetésre indul, melynek célja egy újabb élet lehetősége mindkettejük számára.
Vajon képes teljesíteni a feladatot? Vagy elbukik és mindketten kárhozatra jutnak? Szerelme vajon viszont szereti őt, vagy eddig csak kihasználta?
Egymásnak Teremtve ( A True Love Is Forever III. része ) : Kaptak egy új életet. Egy új esély az újrakezdésre, a legelejétől. Hank egy kicsit megtréfálta őket létezése utolsó perceiben. Két külön földrészre kerülnek. A lehető legtávolabb egymástól. Rémálmok gyötrik őket, tudják, hogy a másik felük vár rájuk valahol. A sorsnak -vagy valami másnak- köszönhetően találkoznak. Egy új pár is belép a képbe. És mindennek tetejébe Tom is felbukkan, később még valakik...
Megérzik az évtizedek óta szívükben égő szerelmet? Hisznek az ismerős idegeneknek? Együtt leszek újra?
Sziasztok!! Itt lenne az első fejezet.:) Rövid lett, de két szemszöges.:) Olvass, majd komizz!!:)
/Oliver szemszöge/
Stella egyre beljebb rángatott az erdőben. A legviccesebb az volt, hogy Ő maga sem tudta, hová is akar menni. Tényleg szörnyű, amit a nagyanyja csinált vele. De én miért nem tudtam minderről? Hisz hallottam a gondolatait. De mind békés volt, tipikus nagymama-szerű. Nem értem.
Közben hallottam, ahogy Szerelmem arról elmélkedik, miként változott meg az élete ennyire. Éppen Tom-ra gondolt, ami felbosszantott. Nehéz beismerni az elmúlt hónapok -és legfőképp a tegnap este után-, de még mindig féltékeny vagyok rá. Arra, hogy tőle kapta meg élete első csókját. Mert amikor legelőször találkoztunk, akkor is arra gondolt. Irigykedtem arra is, hogy az Ő ölelő karjaiban aludt el előbb. Önző vagyok, tudom.
Tovább hallgatóztam gondolataiban, ami nem szép dolog, tudom. Épp a tegnap este futott át agyán. Szorosan magamhoz öleltem.
Pár perc séta után észrevettem valami furcsát. Az erdőben volt egy üres folt, ahonnan semmit nem észleltem. Sem az állatok zaját és gondolatait, sem a falevelek zörgését. Egy gömb alakban mintha kitakarná valami. És egyre közelebb jött.
- Valami itt nem stimmel...- kezdtem volna, de egy tőr fúródott át mellkasomon. Összeestem. A támadómra vetettem egy pillantást, majd a fegyverre. Aranyból volt. Amelia mesélt nekem erről. Csak arannyal lehet megölni minket és a többi furcsa teremtményt. Emellett bármilyen tárgy, ami aranyból van, képes blokkolni a képességünket. Így már minden világos. Ezért nem láttam Tom-ot közeledni. Csak egy valamit nem értek: Stella nagyanyjának hallottam a gondolatait, csak épp nem azokat amiket valójában gondolt.
De nem volt időm ezen agyalni, mert Stella egy határozott mozdulattal kirántotta a tőrt mellkasomból. Éreztem, hogy már nincs sok hátra. Hogy lassan itt hagyom ezt a világot.
- Vigyázz... magadra.- csak ennyit bírtam kinyögni Szerelmemnek. Pedig annyi mindent szerettem volna még elmondani neki. Végig simítottam arcán és a földön támaszkodó kezét megszorítottam, amennyire az erőmből tellett.- Szeretlek.- mondtam kínokkal küszködve, de próbáltam nem kimutatni. Arcát közelebb húztam enyémhez.
- Én is téged.- suttogta a könnyeivel hadakozva. Nehéz volt így látni. Még nagyobb fájdalmat okoz, mint a tőr helye a mellkasomban. A lehető leglágyabban megcsókoltam, hogy így hagyjam itt. De képtelen voltam rá. Soha többé nem nézhetek gyönyörű szemeibe, nem láthatom, ahogy tökéletes ajkai mosolyra húzódnak. Nem hallhatom, ahogy a fantáziája beindul, ha megcsókolom. Nem érezhetem, ahogy formás teste az enyémhez simul.
De már nem volt több erőm. Nem tudok tovább élet és halál között lebegni. Zuhanni kezdtem. Nem tudtam hova tartok. Csak süllyedtem egyre mélyebbre és mélyebbre. Aztán minden elsötétült.
Arra eszméltem fel, hogy valaki rugdos. Na mindjárt adok én neki olyat, ha még ébredezek kicsit! Tudja, kit rugdosson!- harciaskodtam. Kinyitottam a szemem. Egy fekete ruhás ember állt felettem. A gondolatait nem hallottam.
- Na végre, hogy felébredtél, te lusta dög.- "köszöntött".- Na, gyerünk, tápászkodj fel! Mindjárt megérkezik a barátnőd is.
- Mi van?? Barátnőm?- értetlenkedtem.
- Stella! Ki más?!
- De Ő nem lehet itt. Ő még él.
- Azt csak hiszed! Nemsokkal utánad megölte magát.
- Mivan? Az nem lehet!- ugrottam talpra egyből. Bár alig álltam a lábamon.
- De!! Meghalt.- nevetett. Irtó dühös lettem, nekiugrottam az őrnek. Egyből a falnak szorított és egy kisebb aranyból készült tőrt a gyomromba szúrt.- Ne is próbálkozz! A falak aranyból vannak, a képességeid mit sem érnek. És van minden őrnél tőr, úgyhogy vigyázz, mert meghalni igaz nem tudsz, de szenvedni igen.- majd kirántotta a fegyvert és az övén lévő tartóba csúsztatta.- Most pedig induljunk a nagyterembe. Stella is megérkezett...
/Stella szemszöge/
Őrülten fájt. Nem gondoltam, hogy ennyire fog. Azt hittem, hogy hamar vége lesz és kevésbé fájdalmas, de tévedtem.
Legyen már vége!- könyörögtem egy idő elteltével, sikeresen.
Zuhanni kezdtem, mintha egy örvény kapott volna el és húzna le a mélybe. A sötétségbe. Féltem. Nem volt visszaút. Pánikolni kezdtem. Mi van, ha nem fogok Oliver-rel találkozni? Ha felesleges lettem öngyilkos?
De nem szabad erre gondolnom!- győzködtem magam.
Egy hangos puffanással értem földet valahol. Kinyitottam a szemem. Egy fekete ruhás ember állt felettem. Lassan feltápászkodtam.
- Na végre megérkeztél! Végre induljunk!- kezdett el rángatni a folyosón. Volt időm szétnézni. A falak mintha lángoltak volna. Olyan volt, ahogy mindig is képzeltem a poklot. De valahogy mégis más. Megnéztem közelebbről, és tévedtem. A falak, mint a színtiszta arany. Elképedtem.
Észre se vettem, hogy megálltam, csak azt hogy az őr megint elkezd rángatni.
- Gyere már!! Lesz bőven időd szétnézni.- nevetett.
Tovább haladtunk, nem telt sok időbe, míg egy nagy terembe nem értünk. Hatalmas volt. A falaknál rengeteg őr állt. A közepén volt egy emelvény, rajta három székkel. A három széken három alak ült. Nyeltem egy nagyot... Emlékeztetett valamire... De az nem lehet... A Volturi létezik? Nevetni kezdtek. Csak pár apróbb különbség van: nem hosszú a hajuk, és a terem falai, mintha aranyból lennének.
A középső széken ülő, kopaszodó ember felállt és így szólt:
- A nevem Hank. Üdv a Pericolo-nál...
Ennyi sikeredett...:S Új szereplők lesznek, oldalt már ki vannak rakva képek róluk. A Hank-et már ismeritek. Remélem tetszett a feji.:) Komikat írjatok!:)
Sziasztok!! Hát itt lenne a Síron Túli Szerelem bevezetője... Remélem tetszik!! Komikat természetesen kérek!!
Oliver meghalt... Stella követte Őt, hogy örökre együtt legyenek...
De nem úgy sült el, mint ahogy tervezte... A várt boldogság helyett egy nehéz döntést kell meghozniuk...
Vajon jól döntenek? Elveszítik egymást vagy együtt maradnak?? És, ha igen, akkor milyen áron?
Minden kiderül Amelia-ról és újra felbukkan Tom... És még két rajongóra talál Stella. Segíteni fognak neki? Vagy megpróbálják tönkretenni kapcsolatát Oliver-rel?
Küzdelemmel, szerelemmel és szenvedéssel teli történet vár rátok...
Mindennél jobban szeretem Őt.
Ezért is döntöttem úgy, hogy követem a halálba. Mindig is hittem a halál utáni életben, főleg mióta ez az Amelia ügy kiderült.
De nem ilyen formában képzeltem el. Azt hittem, hogy egy békés helyen együtt lehetünk az örök időkig...
Ehelyett az Ő életét mentem a halál után is. Egy olyan helyen keresem megnyugvásunk kulcsát, ahol nagyon is hisznek a természetfelettiben. Vámpírokban, vérfarkasokban, boszorkányokban és a pokol többi teremtényében...
De nem vagyok egyedül ezen az úton. Velem van három fiatal férfi -azt nem tudom miért, de biztosan nem azért, hogy Oliver-nek segítsenek-, akik a látszat szerint belém bolondultak...
Ennek okát én sem értem, de legalább együtt megtalálhatjuk azt a tárgyat, ami segíteni fog Oliver-nek és nekem...
Na, csak ilyen rövidke sikerült, de remélem tetszik!! KOMIZZ!!
Sziasztok!! Hát itt lenne az utolsó fejezet, de nem tudtam neki címet adni...:( Ha van jó ötletetek, akkor komikban szívesen várom és a legjobbat kiírom.:D:D Ja, és elég rövid lett, inkább ilyen epilógus-féleség, csak szomorú... Na, de most olvassatok!! Utána pedig komit!!
- Mi?? Ezt meg honnan veszed?- értetlenkedtem.
- Ne nézz már madárnak! Azt hiszed nem tudom, hogy mi folyik a saját házamban?!
- De honnan tudod, hogy...
- Szerinted ki mondta édesanyádnak, hogy hívjon fel tegnap este, mert épp nem volt semmi elfoglaltságod? Azelőtt meg merő véletlenségből beállít Tom? Azt hitted véletlen az egész?! Mégis, hogy képzeled, hogy ágyba bújsz egy vámpírral?!?! Nem is az, hogy ember létedre... De úgy hogy erdőőr vagy! Nem szégyenled magad? Mégis mit gondoltál?- förmedt rám.
- Te... te tudtál mindenről és nem mondtad el nekem? És összejátszottál Tom-mal?- akadtam ki.
- Azt hitted, hogy csak úgy tűröm, hogy a saját házamban enyelegj egy vérszívóval??
- De Tom is vámpír!!- szóltam közbe.
- Ő nem volt mindig az. Amikor őr volt nagyon jól végezte a munkáját. Ahogy neked is az lenne a dolgod, hogy megöld azt a férget!!
- Megölni? Mégis miért kéne megölnöm?
- Na vajon miért??- ironizált.- Erdőőr vagy. Neked az a dolgod, hogy megöld ezeket a mocskos piócákat!!
- Én nem ölöm meg azt, akit szeretek!- álltam a sarkamra. Majd lépteket hallottunk a lépcsőn és mindketten arra fordultunk. Oliver volt az, mélyen egymás szemébe néztünk. Az övéi a legtisztább arany színében csillogott. Nyilván hallotta az egész eddigi beszélgetést.
- Szereted? Ezt? Na tűnj el a házamból, de nagyon gyorsan!!- intett a fejével az ajtó felé. Ő meg is indult arra, de én megragadtam a pólóját -ami nemrég még rajtam volt- és magamhoz húztam.
- Nem megy sehova!- mondtam határozottan.
- Márpedig innen akkor is eltűnik, mert különben...- fenyegetőzött.
- Mert mi lesz?- emeltem fel a hangom.
- Meghal...- sújtott le rám, de nemigazán hittem neki. Mégis ki tudna megölni egy vámpírt? Ugyan már...- Most pedig elmegy innen!- folytatta.
- Ha ő elmegy akkor én is!- próbáltam hatni rá.
- Menj nyugodtan, úgyse jut messzire.- nem akartam tovább hallgatni. Gyors léptekkel indultam meg azt ajtó felé és Oliver-t is magammal rángattam.
Befelé haladtunk az erdőbe, közben azon gondolkoztam, hogy mitől változott meg annyira a mamám. A kedves idős asszonyból egy fenyegetőzős, titokzatos nő lett. Aki mellesleg meg akarja ölni a barátomat.
Hogy változott meg minden körülöttem és bennem is? Hogyan kezdődött mindez? Az indította el a lavinát, hogy ideköltöztem. Megismerkedtem Tom-mal, akit azt hittem szeretek, de csak később jöttem rá, hogy amit iránta érzek, az nem szerelem volt. Csak vágytam már a fiúk figyelmére, amit azelőtt nem kaptam meg. Sodródtunk az árral és nemcsak magamat, de őt is veszélybe kevertem. Ha úgy vesszük, miattam lett vámpír.
És aztán jött Oliver, a durva, nemtőrődöm megjelenésével és felkavart bennem valamit. Először azt hittem, hogy az a gyűlölet. De nem az volt. Hanem a tiszta, igaz szerelem.
Oliver magához ölelt. Biztos hallott mindent.
Tovább haladtunk az erdőben. Egyszer csak Oliver megállt. Közbenézett, mintha keresne valamit.
- Valami itt nem stimmel...- mondta, de nem tudta folytatni, mert összeesett. Egy arany tőr hatolt át mellkasán, a hátba szúrták. Felnéztem támadójára. Az volt, akire a szívem nem számított, de az eszem igen. Tom-ra. A könnyeim záporozni kezdtek, térdre rogytam. Oliver az oldalán feküdt és szaggatottan vette a levegőt. Megfogtam az arany tőr markolatát, közben rázkódtam a sírástól. Egy határozott mozdulattal sikerült kiszednem a fegyvert, de továbbra is küzdött az életéért.- Vigyázz... magadra.- mondta akadozva, egyik kezével az arcomat simogatta, a másikkal megszorította a földön támaszkodó kezem.- Szeretlek.- nézett a szemembe, és közelebb húzta az arcomat az övéhez.
- Én is téged...- mondtam könnyekkel küszködve. Majd lágyan megcsókolt és többé már nem szorította ajkait az enyémekre. Többé nem tartotta kezeivel az arcomat. Többé nem szorította keze az enyémet. Meghalt... Itt hagyott... Védtelenül...
A düh és a harag lángolt bennem. Felnéztem a gyilkos arcára. Nem láttam rajta megbánást, de örömöt sem. Emlékszem, amikor ő "halt meg". És hogy mennyire aggódtam érte, de most már bánom, hogy életben maradt. Tönkre tette az életem. Megölte azt aki nélkül én létezni nem tudok.
Miközben a sírás nem csillapodott, hanem erősödött, azon gondolkoztam, hogy miért is ne öljem meg. Hisz azzal én még tovább fogok szenvedni. Ekkor megláttam a nadrágövéhez csatolva egy másik tőrt. Hirtelen elhatározás volt, de nem volt más választásom.
Felálltam Oliver élettelen teste mellől és megindultam Tom felé. Az értetlenség tükröződött arcán ahogy egyre közeledtem felé. Ő azonban meg sem moccant. Könnyebb a dolgom, mint hittem. Gyorsan kikaptam a tőrt az övéből és gondolkodás nélkül a szívembe döftem.
Nem érdekelt az, hogy mit gondolnak a rokonaim és a barátaim. Nem érdekeltek, mert többé már nem számítottak. Csak Oliver számított és a szerelmünk. Mert az igaz szerelem örök...
A végére még gondoltam egy számot, ami ennek a trilógiának a címét ihlette (True Love Is Forever).A szám pedig nem más mit az Eclipse főcímdala: A Muse-tól a Neutron Star Collision (Love is forever):
Neutroncsillag ütközés:
Kerestem valakit
Te küldetéssel érkeztél
Aztán szívünk egyesült, mintha
Két neutroncsillag ütközött volna
Nem volt mit vesztenem
Volt időd dönteni
Aztán azt mondtuk egymásnak szemernyi félelem nélkül, hogy
Szerelmünk örökké tarthat
És ha meghalnánk
Együtt halnánk
És megpihennénk
Azt mondom, soha
Mert a szerelmünk örökkévaló
A világ megtörött
És halok* nem ragyognak
Mi próbáltunk mások lenni
De senki sem akar figyelni
Üdvözöld a hit szónokait, műviek és büszkék
A doktrínáik felhők,
Szétoszlanak majd,
Mint hópelyhek az óceánban
A szerelem örök
És mi meghalunk
Meghalunk együtt
És megpihenünk
Azt mondom, soha
Mert a szerelmünk örökké tarthat
Most már nincs mit veszítenem
Van időd dönteni
Most már mondhatom neked egy szemernyi félelem nélkül,
Hogy a szerelmem örök
És meghalunk
Meghalunk együtt
És megpihenünk
Soha nem halok meg
Mert a szerelmünk
Örökkévaló
* = halojelenségek: egy a Nap vagy a Hold körül megjelenő optikai jelenség. Több típusa létezik, azonban mindet az 8-12 km magasban képződő fátyol- és pehelyfelhőkben levő jégkristályok okozzák a felső troposzférában. (wikipédia)
Itt meghallgathatjátok: http://www.youtube.com/watch?v=MTvgnYGu9bg
Ennyi volt az első rész, Az Erdő Őrei...
Remélem mindannyian kíváncsiak vagytok a második rész címére...
Hát íme: Síron Túli Szerelem
A bevezetője hamarosan felkerül IDE!
Addig is KOMIKAT!!!
Sziasztok!!A 22. fejezet lesz az utolsó... Még nincs kész, de az első rész végét már tudom!! A 22. lehet, hogy rövid lesz, de a vége nagyon függővég!! A második rész címét akkor tudjátok meg ha, felkerült a 22.!! Komit csak Amy-től kaptam... :S:S Nem értelek titeket, de ti tudjátok, hogy akarjátok-e olvasni... Én nem szólok bele!! Amy-nek majd elküldöm a kész fejit és nem rakom fel!! Legalább két szót írhatnátok!!Egy kis SPOILER: halál lesz a végén... (ennyit megsúgok!! igaz nem nagy információ, de jobb mint a semmi...)
Sziasztok! Itt a 21.!! Lassan közeledünk az 1. rész vége felé.:S:S Nagyon szeretnék komikat kapni, igaz, rövid fejezet lett, de nagyon örülnék nekik, ahogy gondolom ti is, ha írtok könyvet.:) Komizz!!
Ébredezni kezdtem. Pillanatképek kezdtek eszembe jutni a tegnap estéről, de nagyon hiányosak voltak. Hideg karok öleltek át hátulról.
-Boldog születésnapot, Édesem!- köszöntött Oliver.
-De az teg...- nem tudtam befejezni a mondatot, mert minden eszembe jutott. És az is feltűnt, hogy teljesen meztelen vagyok... Próbáltam kimászni az ágyból, miközben egy szót ismételgettem magamban: úristen, úristen, úristen... De Oliver karjai nem engedtek.
-Nyugi, nyugi...- mondogatta és visszahúzott magához.
-Hogy nyugodjak meg, mikor lefeküdtem egy 19 évessel?- mondtam, közben a fejemre húztam a takarót. -Nekem ez volt az első.
-Nekem is... -lehúztam az orromig a takarót és értetlenül néztem rá. -...emberrel.
-19 vagy és még nem...?? -értetlenkedtem.
-Igen. És húsz.
-Mi húsz?- kérdeztem. Lehúzta a fejemről a takarót és a szemembe nézett.
-Egy húsz évessel feküdtél le.- mondta komolyan, majd maga felé fordított.
-De... te... nagykorú vagy... én... meg... nem.- dadogtam.
-Ha 19 lennék, akkor is így lenne.
-De az nem ugyanaz...- mondtam egyre halkabban, és hozzábújtam, mint egy kismacska a gazdájához.
-És tegnap nem volt ellene kifogásod...- mondta egy széles mosoly kíséretében. Rácsaptam a mellkasára, igaz nem fáj neki, de legalább tanul belőle.
-Áú.- mondta megjátszva magát.- Ez fájt.- mondta sértődötten.- Most gyógyítsd is meg!- kacsintott rám.
-Megérdemled?- incselkedtem vele, majd a hátamra feküdtem, magamra húztam és megcsókoltam. Mindkét keze a hátamon volt, majd a jobb megindult lefelé. A derekamon, a csípőmön haladt keresztül és a fenekemen állapodott meg.
-A mamám itthon van?- kérdeztem gondolatban, mert nem akartam elszakadni ajkaitól. Csak egy "ühüm"-öt nyögött. Úgy látszik, ugyanazon a véleményen vagyunk.
-Mi??- kérdeztem felháborodva és eltoltam magamtól, de a keze a térdhajlatomhoz csúszott és a csípőjéhez húzta a lábamat.
-Itthon van, de alszik.- mondta.
-Remek.- csúszott ki a számon. Szívdöglesztő mosoly terült szét arcán, majd megcsókolt. A szám után jött az állam, a nyakam. Egy kicsit megijedtem, mikor még lentebb haladt, de ugyanakkor nagyon jó érzés volt. A szívem vágtába kezdett, ahogy a lélegzetvételeim is felgyorsultak. Ajkai egészen a köldökömig haladtak, majd visszatértek kiindulópontjukra. Ahogy ajkaink újra találkoztak már egy szemernyi félelem sem volt bennem. Akartam őt testestül-lelkestül újra.
-Nem lehet.- mondta.
-Miért?- kérdeztem, miközben nyakát csókolgattam.
-Mert a mamád lent alszik.- mondta szigorúan.
-Tudom, hogy te is akarod.- incselkedtem vele. Ajkaim mellkasán vándoroltak.
-Igen, de...
-Ez a lényeg.- szakítottam félbe.
-De a mamád is itt van, meg vámpír is lehetsz...- sorolta a hülye kifogásait.
-De van még nálad...
-Igen, de a mamád...
-Ő alszik.
-De feléb...- egy csókkal fojtottam belé a szót. Visszacsókolt, ami meglepett. A hátamra fordított, mindkét kezemet lefogta a fejem felett egyik kezével. A másikkal meg az államat tolta el magától.- Majd este.- mondta egy csibészes mosollyal.
-Ne máár.
-De mááár.- gúnyolt ki még mindig vigyorogva. Majd keresni kezdte a ruháit.
-Ne menj már. A mamám felkel és már megy is. Itt van nekünk az egész nap.- húztam fel mindkét szemöldökömet kétszer, hogy értse a célzást.
-De iskola van...- juttatta eszembe.
-Hú, basszus.- majd ki akartam kelni az ágyból, de Oli visszahúzott.
-Egy napot lóghatunk.- kacsintott rám. Magára húzott és megcsókolt.
-Meggondoltad magad?- kérdeztem reménykedve.
-Neem, és mennem kell...- mondta szomorúan.
-Hova?
-Vadászni... Igaz, tegnap egész nap azt csináltam, de úgy látszik nem volt valami hatásos...- értetlenül néztem rá. -Fekete a szemem.
-Ne menj már...- néztem rá kérlelőn.
-De muszáj...- hajtotta le a fejét.
-Mivel tudlak rávenni a maradásra?- húztam fel magam arcához, és ajkaimmal épphogy hozzáértem övéihez, ami tudom, hogy megőrjíti.
-Hát... nem is tudom...- mondta, majd fölém kerekedett és megcsókolt...
***
Fejemet fáradtan hajtottam mellkasára. Ő pedig kezembe adta a pólóját, amitől még tegnap este szabadítottam meg. -Nehogy megfázz!- mondta bársonyos hangon. Én pedig felvettem, majd újra hozzá bújtam.Sokáig feküdtünk néma csendben, ami kicsit sem volt kínos. Inkább megnyugtató és békés. Ám ezt az idillt a hasam hangos korgása törte meg. -Enned kéne. -Neked is kellett volna az előbb, de én nem szóltam bele.- mondtam nevetve. -Ha-ha. Amúgy a mamád épp most ébredt fel és reggelit csinál. -Renden.- adtam meg magam.Felkeltem az ágyból, átöltöztem és lementem a konyhába, ahol már mama várt rám. -Jó reggelt! -köszönt, én pedig visszaköszöntem. Elkezdtem enni. Hosszú csend és sok falat után ő szólalt meg. -A vendégünknek nem visz föl semmit?
Ne feledd!! Komizz!!
