20. fejezet - Váratlan telefonhívás

Elfutott. Már megint. Ennek ez a mániája? Elegem van. Nem lehet a dolgokat megbeszélni? El kell szaladni? Nem értem... Biztos én vagyok a hibás... Hiszen már itt volt, beszéltünk, de nekem persze az a legfontosabb, hogy miért nem fekszik le velem. De egy idióta vagyok. Nem tudok uralkodni magamon? Mi vagyok én? Állat? Az. Hát persze. Erdőőr. Egy állat...

Lassan és kedvetlenül felkeltem a padról. Órára kéne menni, mert most csengettek ki. Spanyol óra. Minek az? De úgyse fogok órán tanulni, majd firkálok valamit. Legalább elfoglalom magam. Amikor a terembe értem az egyik kényes liba -osztálytársam- jól végigmért, majd megszólalt.

- Hát te első óráról lógtál?

- Miért? Hiányoztam?- mondtam gúnyosan.

- Nem, inkább örültem, hogy nem láttam a fejed!

- Kussolj, ribanc!- mondtam hangosan, mire mindenki erre nézett. A lányok kikerekedett szemmel bámultak, a fiúk fütyültek és nevettek.

- Hogy merészelsz beszélni velem?- háborodott fel. Látszott rajta, hogy a sírás kerülgeti.

- És neked meg mi bajod van? Menstruálsz vagy a stricid dobott?- adtam meg az utolsó döfést. Sírni kezdett. A lányok -az udvartartása, mert ő volt a lányok "főnöke"- vigasztalni kezdték, a fiúk megint fütyültek, de most már tapsoltak is hozzá -mint egy focimeccsen-. A tanár bejött és nem kérdezte miért ez a hangulat -csak magával foglalkozik.

- Tanárnő, odaülhetek Stella mellé?- kérdezte a fiúk "főnöke", Andrew, a kosárcsapat csapatkapitánya. A lányok odavannak érte. Hát én nem... Szőke, lenyalt haj, kisfiús arc... Nem az esetem. Értetlenül bámultam rá. Ha nem lenne bent a tanár őt is elküldeném oda, ahova való...

- Üljön...- egyezett bele a tanár. A ficsúr ledobta magát mellém. Játszotta a nagyfiút... Vajon mit akarhat? Tőlem? Akit eddig le se szart. Rosszat sejtek...

Az óra elkezdődött. Andrew engem bámult és mosolygott. Én nem foglalkoztam vele, tőlem mosolyogjon. Az rendben is lett volna, de a keze a térdemen landolt és elkezdett felfelé haladni. Én nem vártam, megragadtam a kezét és egy határozott mozdulattal kicsavartam. Felnyögött.

- Valami baj van? Folytathatom az órát?- kérdezte a tanár.

- Nem, semmi, tanárnő. Folytathatja.- mondta halkan.

- Örülök, hogy megengeded.- felelt gúnyosan. Mindenki felröhögött.

Az óra nyugalmas mederben folyt tovább. Legszívesebben kirohantam volna. Csak Oliver-re tudtam gondolni. Elszúrtam mindent. Nem kellett volna felhoznom megint azt a dolgot... Ha nem teszem, akkor még mindig beszélnénk és megnyugodnék, hogy rendben vagyunk megint. De nekem csak AZ a fontos... Hát... Idióta, idióta, idióta...

Már majdnem ott tartottam, hogy a fejem elkezdem ütögetni az asztalba, de szerencsére kicsöngettek. Rohantam ki a teremből. Nem érdekelt, hova megyek, csak tűnjek el innen.

Futottam, le a lépcsőn, ki az udvarra, ki az udvarról, az úton. Bolondnak néztek, de nem érdekelt. Befutottam az erdőbe, majd nem foglalkozva a ruháimmal átváltoztam. Négy lábon futottam tovább. A tóhoz mentem. A partjára elfeküdtem és csak bámultam az eget. Elálmosodtam, egész éjszaka alig aludtam, így engedem neki, hátha kipihenem magam rendesen.

Pár óra múlva ébredtem csak föl. Már elkezdett sötétedni. Futva indultam vissza. Hamar hazaértem. Beugrottam az ablakon, majd mentem is a fürdőbe, ahol visszaváltoztam. Lezuhanyoztam, mert olyan mocskos lettem, hogy csak na. A hajamat is megmostam, majd amikor végeztem betekertem törölközővel. Utána magam köré is tekertem egyet, és kimentem a szobámba.

Az ablakban megláttam egy alakot. Oliver. A kezében egy fényes papírszerűség csillant meg, arcán elszánt mosoly volt, ami egy kicsit megrémisztett. Ott álltam egy szál törölközőben és értetlenül bámultam rá. Közelebb lépett, én meg hátráltam egy lépést. Ő szerencsére tudja mi a bajom: félek. Most, hogy itt van beparáztam. Félek, hogy mi fog történni. Félek, hogy egy rossz szóval megint tönkreteszek valamit, és megint elmegy. A következő pillanatban már közvetlenül előttem volt és keze az arcomon. Felemelte az államat, majd lágyan megcsókolt. A szívem a torkomban dobogott és a szédülés határán voltam. Olyan érzés volt, mintha először csókolna meg. Elkezdtünk az ágy felé hátrálni. Még mindig rettenetesen izgultam.

Hátra vetettem magam az ágyon és Oliver finoman rám nehezedett. Elkezdtem levenni a pólóját, ő meg a törölközőmhöz nyúlt, de megcsörrent a telefonom. Elszakadtam ajkaitól.

- Ó, hogy az a...- kezdtem káromkodni, de Oliver újra megcsókolt. Eltoltam magamtól.- Fel kell vennem.- mondtam szomorúan és már nyúltam a telefon után.

- Nem kell.- mondta és lefogta a kezem. Majd ajkai újra birtokba vették az enyémeket.

- Muszáj... Muszáj felvennem.- beszéltem bele csókunkba. Elengedte a karomat, majd a telefonhoz nyúltam. Megnéztem a kijelzőt. Anyu. Mit akarhat? Mióta itt vagyok velem nem is beszélt, csak a mamával telefonon. Felvettem.- Szia Anyu! Hát te?

- Szia! Mi újság veled? Milyen a suli? Milyenek a barátaid?- támadott le kérdéseivel.

- Jó a suli, meg minden. De miért most hívtál? Itt vagyok már hónapok óta.

- Sajnálom, de tudod milyen nehéz ez.- mondta unottan.

- Nem. Nem tudom. Még nem váltam el a férjemtől.- mondtam gúnyosan. Közben Oliver a nyakamat csókolgatta.

- Ugye tudod, hogy ez félreérthetően hangzott?

- Igen, tudom.

- Tényleg, van már barátod?- kérdezte gyanakvóan.

- Van, persze, sok.- játszottam a hülyét.

- Tudod, hogy nem úgy értettem. Hanem, hogy fiúd van-e?- Oliver hangos nevetésben tört ki.- Ez meg ki volt?

- Csak az egyik barátnőm.- füllentettem.

- Annál mélyebb hang volt. Egy fiúé. A barátodé?- komolyan mondom, mint egy nyomozó...

- Neeem.- hazudtam. Megint röhögni kezdett Oliver.

- Ne hazudj! Megint hallottam. Mamád hol van?

- Elment itthonról.

- És ti hol vagytok?

- A nappaliban.

- Biztos?

- Biztos.

- Nem hiszek neked! Mióta jártok?

- Anyúú!!

- Nincs semmi anyu. Én vagyok a felelős érted. Szereted?

- Erre én is kíváncsi vagyok...- suttogta Oliver a másik fülembe, halkan kuncogni kezdtem.

Igen.- válaszoltam neki gondolatban. Oli egy elégedett mosollyal az arcán folytatta a nyakam csókolgatását, miközben egyik keze a derekamon volt, másik meg a combomon vándorolt. De most anyámra kell koncentrálni, ami nehéz ilyen körülmények között...

- Anyu.- mondtam határozottan, mert az agyamra megy már.

- Lefeküdtetek már?- Oliver a szemembe nézett és játékosan felvonta az egyik szemöldökét.

- Anyu, most hagyd abba mielőtt elkezded az oktatófilmeket ecsetelni!- tudtam mire kell számítanom, mert minden évben elkezdi elölről, ahányszor azt hiszi, van barátom. Persze, egyszer sem volt jó a megérzése. Kivétel most...

- Védekeztetek?- tudtam...

- Anyu! Leteszem. Szia!

- Nade...- mondta volna még, de letettem. Oliver szabadjára engedte az eddig elfojtott nevetést. Nagyon vicces mondhatom...

- Ejnye.. Szóval rejtegeted a barátodat anyukád elől... Nem szép dolog...- próbálta komolyan mondani, de nem sikerült.

- Csend!- mondtam, majd magamhoz húztam és megcsókoltam. Ott folytattuk, ahol abba hagytuk. A nadrágövéhez nyúltam, ő pedig elvált ajkaimtól és a törölközőt vette le rólam. A vágy csillant meg immár fekete szemeiben, ahogy rám nézett... Majd szenvedélyesen megcsókolt...


Sziasztok!! Itt a 20.!! Hát... Ezért a fejiért kértem tőletek komit... És, ha EHHEZ nem kapok, akkor úgy szűröm le, hogy a többihez sem fogtok és nem rakok fel több fejit... Ennyi...

Nem akarom belőletek "terrorral" kicsalni a komikat, de muszáj...
Nem szeretnék több ilyet!:) Tessék magatoktól írni...:)

Főleg egy ilyen feji után...xĐ

Nade, szóval írjatok komikat!! És ne csak akkor, ha ennyire nyomatékosan kérem... Írjatok... :D:D Kérdezzetek nyugodtan..

Ezt a fejezetet Amy-nek, NaNa-nak, Esztíí-nek és demon-nak köszönjétek... Ők voltak olyan kedvesek és vették a "fáradságot" és írtak... Tessék példát venni róluk... ;)

Nincs komi - nincs feji / van komi - van feji...

Sziasztok!

Lenne egy kérésem...:S

A 19.-hez megint csak az osztálytársam és az évfolyamtársam írt... Ez elkeserít...:S :(

A 20. fejezet már elkészült...:D

DE nem szándékozok addig felrakni, ameddig még vagy 2-3 illető nem ír komit!!!

Sajnálom, de nem rakom fel... Úgyhogy írjatok... Örülni fogtok annak a fejinek... Szerintem... Megéri írni...

1996 látogató... + ízelítő...

Sziasztok!!

Átléptünk -léptetek- az 1996 látogatón!
Ennek azért örülök, mert ebben az évben születtem...
Köszönöm, hogy ennyien voltatok már itt.:D

Komit ne feledd!!

A 20. feji meg halad.:

"Amikor a terembe értem az egyik kényes liba -osztálytársam- jól végigmért, majd megszólalt.

- Hát te első óráról lógtál?

- Miért? Hiányoztam?- mondtam gúnyosan.

- Nem, inkább örültem, hogy nem láttam a fejed!

- Kussolj, ribanc!- mondtam hangosan, mire mindenki erre nézett. A lányok kikerekedett szemmel bámultak, a fiúk fütyültek és nevettek."

Komizz!!

19. fejezet - "Állattámadás"

Csak úgy eltűnt, mintha itt se lett volna. Felültem, a pólója sehol, de az ablak nyitva. Ez meg mi volt? Csak úgy szó nélkül lelép? Meg lehetett volna beszélni és nem kellett volna futásnak erednie. Mégis hány óra van? Ránéztem a telefonomra. Éjfél. Pont éjfél. Remek. Elmentem fürdeni. Gyorsan végeztem, majd felvettem egy pizsamát és bedőltem az ágyba. Hamar elnyomott az álom.

Az erdőbe voltam. De nem egyedül. Egy nő állt előttem, aki úgy nézett ki, mint én. De nem én voltam.
- Vigyázz rá! Kérlek! A kedvemért! Ne hagyd, hogy az történjen vele, ami velem!- mondogatta a nő.
- Ki vagy te? És kit ne veszítsek el?- kérdeztem vissza.
- A nevem Amelia. És vigyázz Oliver-re! Kérlek!- majd eltűnt minden én pedig felébredtem.

Ránéztem az órára. Hajnali három. Vissza kéne aludnom, de nem tudok... Mi volt ez? Miért kéne Oliver-re vigyáznom? Felnőtt vámpír, tud magára vigyázni. Mégis ki bánthatná? Egy vámpírt? Ugyanmár! Az lehetetlen! De miért jelent meg akkor az álmomban Amelia? És hogy értette azt, hogy: Ne hagyd, hogy az történjen vele, ami velem! ?

Valahogy mégis sikerült elaludnom. Ezúttal nem álmodtam. Szerencsére.

Reggel az órám csörgésére ébredtem. Rácsaptam a tetejére, amitől elhallgatott. Felkeltem nagy nehezen és elvégeztem a szokásos tennivalóimat, majd lementem kajálni. Mama már lent várt.

- Szia! Hogy aludtál?- kérdezte.

- Szia! Egész jól.- mondtam, majd leültem reggelizni.- Te tudsz valamit az erdő őreiről?- próbáltam finoman rákérdezni.

- Nem tudom miről beszélsz, kicsim. Már megint hallottál valamit az iskolában?- bújt ki a válasz alól.

- De... az lehet... Most megyek. Szia!- zártam le a témát, mert látszott rajta, hogy tudja miről van szó, csak nem akarja elmondani.

- Várj! Az erdőben vigyázz! Tegnap este az erdőben állattámadás volt.

Felkaptam a táskám és indultam is. Valami itt nem stimmel. Miért nem akarja elmondani, hogy nagyapa erőőr volt? És hol szokott lenni egész nap? És állattámadás? Valami történik.

Még nem csöngettek be, amikor megérkeztem ezért bementem a könyvtárba. Leültem az egyik számítógéphez és megnéztem a híreket. Rögtön a címlapon találtam érdekességet: szétmarcangolt holtest az erdőben. Egy húsz év körüli nőé. A hullán látszik a nyakán harapás, a jellegzetes metszőfogak nyomai. Ezért hiszik azt, hogy vadállat a tettes. Én nem. Vámpírok lennének? De csak két vámpír van a környéken... Tom és... Oliver... Nem! Biztos, hogy nem. Tegnap este Oliver nálam volt... De nem végig... Úgy ment el, hogy kint voltak a szemfogai... Nem! Ne vádold meg!-utasítottam magam. De akkor Tom? Mégis miért? De ez nem lehet... Biztos, hogy nem! Miért gyilkolna? Ez biztos valami félreértés. Valaki másnak is kell lennie.

Elindultam az első órámra. Történelem. Leültem hátra, az ablakhoz. A kedvenc helyemre. Az ajtó felé néztem és megláttam Oliver-t. Ő is engem nézett. Majd elindult a folyosó vége felé. Felkeltem a helyemről, fogtam a táskám és követtem. Elhaladt a WC-ék mellett, majd befordult egy kisebb folyosóra, ami nem vezetett sehova. Ahogy odaértem nem volt sehol. Benéztem az ott lévő termekben, de nem ott volt. De a végén volt egy nyitott ablak... Lerázott... Tudhattam volna...

Becsöngettek, ezért már nem mentem be órára. Lementem az udvarra és leültem az egyik padra. Nem sok idő elteltével egy hideg kezet éreztem a hátamon.

- Na mi van? Most nem futsz el?- kérdeztem gúnyosan.

- Sajnálom...- mondta Oliver.

- Te tudsz valamit a tegnap esti "állattámadásról"?- tértem a lényegre és a kezemmel idézőjelet mutattam a levegőben.

- Igen. Azt hiszem tudom ki volt...- halkult el.

- Tom?- kérdeztem. Mire csak bólintott.- Nem! Az nem lehet! Ő nem ilyen!!

- Megváltozott. Piros szem, agresszió... Ez nem ő! Nem az, akit megismertél! Ez az új Tom veszélyes és mindenre elszánt.- mondta, miközben leült mellém.

- De mitől lett ilyen?

- Nem tudom. Talán a vámpírvértől, mert az a vámpír gonosz volt és így Tom is megkapta a tulajdonságait.

- És te milyen tulajdonságokat kaptál Amelia-tól?- kérdeztem egy kicsit gúnyosan.

- Ez hogy jön ide?- húzta föl szemöldökét.

- Nem tudom. Csak ideges vagyok és minden úgy összejött. Az erdőőrség, a tegnap esti támadás, a mamám titkolja előttem, hogy a nagypapa is őr volt...- a végét már sírva mondtam. Közelebb húzódott hozzám és mellkasára vont. Felhúztam magam az arcáig és meg akartam csókolni, de elhúzódott.

- Megmondtam, hogy nem lehet.- mondta határozottan.

- Miért?

- Mert az egy dolog, hogy attól átváltozol, de ott van a véred is... Az erdőőröktől undorodnom kéne, de még jobban kívánom a véred mióta őr lettél. És közben megharaphatlak. Ami nem csak neked rossz, hanem nekem is...

- Nem értelek.

- A szervezeted erőőrré válásod óta mérget termel, ami csak a vámpírokra van hatással. Mégpedig úgy, hogy megöl engem...

- Hát ez nem igaz!!- háborodtam fel és felálltam.- De valamit csak tehetünk!

- Mégis mit?- nézett rám értetlenül.

Emberi módszerek...- csak ennyit mondtam, de azt is csak gondolatban.- Akkor nem leszek vámpír, és a véremmel meg tudsz boldogulni.- folytattam hangosan.

- Az óvszer a terhesség ellen sem 100%-osan véd, nemhogy a vámpírráválás ellen...- emelte fel a hangját. Még szerencse, hogy minden tanuló órán van.- És nem olyan egyszerű a véred ellen küzdeni, mint ahogy azt hiszed.- ő is felállt a padról és a kapu felé indult. Elé álltam.

- Akkor hagyd, hogy segítsek!

- Nem tudsz!- mondta és kikerült, majd hátrálva még hozzátette.- Ezzel egyedül kell megküzdenem.- elfordult és futásnak eredt...


Sziasztok!!

Komikat megint szeretnék...
Ezt a fejezetet nem pont így képzeltem el. Akartam volna még írni hozzá, de úgy túl hosszú lett volna...és ma van a névnapom (Eszter), meg régen is volt már friss, úgyhogy úgy döntöttem felrakom így. Nem lett túl tartalmas, de a következő jobban fog tetszeni nektek!

/Ja és tudom, hogy a képnek semmi köze a fejezethez, de nekem nagyon megtetszett, így ezt raktam fel./

Ne feledd! Komizz!!

Love Is Forever trilógia...:D

Sziasztok!!


Gondolom, hogy feltűnt az a kis változás a történet címében.:D
Nos, ez azért történt, mert 9-en szavaztatok arra -eddig-, hogy olvasni fogjátok a 2. és 3. részét is. Így ennek a trilógiának a Love Is Forever címet adtam.

Remélem tetszik! Írjátok meg a véleményeteket róla...:D:D

18. fejezet - Képességek

A szám vége felé már az én szemembe is könnyek gyűltek. A táskát leejtettem. Szemében láttam a zavarodottságot. Összeráncolt szemöldökkel felállt és lassan elindult felém. Én is így tettem. Ahogy kellő távolságba értünk végigsimított az arcomon. Mélyen egymás szemébe néztünk. Egyik kezével átkarolta a derekamat, a másikkal meg épp az arcomon legördülő könnycseppet törölte le. A zeneszám elért a végéhez, de újraindult. Ismétlésre van beállítva? Mióta lehet itt?

- Az nem fontos.- suttogta a fülembe, majd a nyakamat kezdte csókolgatni. Tenyeremet arcához érintettem és eltoltam magamtól. De nem messzire. Hol a szemeit, hol az ajkait néztem. Lassan közelített, ahogy én is. Egyfolytában azon járt az agyam, hogy már mióta nem csókolóztunk és hogy biztos el fogom rontani. Erre széles mosoly terült szét arcán. Lágyan érintették ajkai az enyémeket. Az arcom újabb könnycsepp indult lefelé. Finoman lecsókolta, majd szorosan megölelt. És én zokogásban törtem ki.

Leült az ágyra és az ölébe húzott. Én meg a mellkasának dőlve sírtam tovább. Hát de szánalmas vagyok. Oliver végre itt van, erre én meg csak sírok, mint egy ovis. Az állam alá nyúlt és felemelte.

- Ne butáskodj már ennyit!- mondta egy mosoly kíséretében. Majd megcsókolt. Hátradőlt az ágyon, magával húzott, majd fölém gördült. Végigsimított oldalamon, majd megcsókolt. Hónapok óta nem éreztem ilyet. Úgy érzem repülök, hogy felszabadultam. Hogy újra élek. Elkezdtem lehúzni róla a pólóját, nem ellenkezett. Majd ő is megszabadított engem a felsőmtől.

Pár perc csókolózás után elvált ajkaimtól.

- Ó, Istenem!- sóhajtott fel bosszúsan és lehajtotta a fejét. Nem értettem mi baja lehet. Valamit rosszul csináltam? Tudtam, hogy valamit el fogok rontani!

Oliver lemászott rólam, majd felemelt és kihúzta alólunk a takarót és betakart minket. Magához húzott és megcsókolt -most finomabban mint az előbb.

- Khm... Talán zavarok?- szólt egy gúnyos hang az ablak felől. Felismertem. Most már tudtam miért viselkedett úgy Oliver.

- Igen.- morogta Oli az orra alatt.

- Ne zavarjon, de hallok mindent.- gúnyolódott.- És tényleg nem akartam megzavarni az idilli pillanatotokat.- nevetett a saját poénján, ami kicsit sem volt vicces.- Milyen csodás is a visszatérés. Visszatértem én. Visszatért Oliver. És most visszatért Stella, aki tulajdonképpen nem is ment el, csak tervezte. Oliver, te tényleg elhitted, hogy már messze jár és itt hagyott téged? A hős szerelmest?- röhögött. Nem értettem miről beszél.

- Az a képessége, hogy mások, például vámpírok számára le tudja blokkolni mások életjeleit, például a tiedet. Amikor beszéltetek, akkor is ezt csinálta és én azért hittem, hogy már elmentél.- magyarázta Oliver. Most meg tudtam volna fojtani Tom-ot.

- Miért jöttél ide?- kérdeztem dühösen.

- Csak el akartam mondani, hogy szeretlek.- mondta, de látszott, hogy egy mosolyt próbál elfojtani.

- Jó. Akkor meséld el neki, hogy valójában hogyan és miért lettél vámpír.- mondta Oliver. Nem értem mire akar ezzel kilyukadni.

- Már elmondtam neki.

- Az igazat mondd!- utasította.

- Ez az igazság.- győzködte tovább Tom Oliver-t.

- Én nekem meg bronz hajam van és Edward Cullen-nek hívnak.- hülyült Oliver. Belőlem meg kitört a nevetés. De aztán próbáltam komoly képet vágni. De nem sikerült. Aztán eszembe jutott, hogy hol is tartottunk.

- Szóval? Mi az igazság?- faggattam már én is Tom-ot. A szeme elvadult, a fogai kinőttek.

- Bosszúból.- sziszegte. Hitetlenkedve néztem Oliver-re, akinek szeme fekete lett. Felültünk. Ő rámorgott Tom-ra.

- Jobb, ha most mész!- szinte köpte a szavakat a fogai között.

- Azt is akartam.- mondta Oliver-nek, majd felém fordult.- Remélem legalább az ágyban jó. Kár, hogy nekünk nem volt esélyünk kipróbálni.- Oli teljes dühből rámorgott. Tudtam, hogy a második mondat miatt. De én az elsőn akadtam fenn.

- Ezt hogy érted? Mi nem feküdtünk le.- mondtam.

- Na most árultad el magad. A másik képességem az, hogy meg tudom állapítani valakiről, hogy hazudik vagy nem. És most te hazudsz.- mondta Tom teljes meggyőződéssel.

- Mondom, hogy nem feküdtünk le.- ismételtem hangosabban, mintha valami fogyatékossal beszélnék.

- Lehet, hogy Amelia miatt hiszi ezt.- tippelt Oliver.

- Az meg ki?- kérdezte Tom flegmán.

- Nem fontos.- mondtam.

- Menjél már!- mondta Oliver, aki még mindig nem nyugodott le.

- Áh, értem. Ki vagytok...- Oliver felkelt az ágyról és elindult Tom felé, aki enyhén szólva megijedt.- Jól van már. Megyek már. Na!- és már itt se volt.

Oliver leült mellém. Még fekete volt a szeme és a szemfogai is kint voltak. Közelebb húzódtam hozzá és az arcát magam felé fordítottam. Megcsókoltam. Éreztem a benne szunnyadó vadságot. Tudtam, hogy még nem teljesen ura önmagának, de bíztam benne. Tudtam, hogy soha nem bántana engem. Kezeimmel átkaroltam a nyakát, ő meg a derekamat. Hanyatt döntött az ágyon és finoman rám nehezedett. Forróság öntötte el a szívem és minden testrészem. A nadrágövéhez nyúltam és próbáltam kikapcsolni, de egy hangos morgás tört elő mellkasából és nyakamba temette arcát. Gyorsan vette a levegőt. Éreztem hűvös leheletét. Remegni kezdtem.

- Ne félj!- mondta rekedt hangon.

- Én nem félek.- mondtam az igazat.

- Ne ijedj meg, kérlek!- suttogta.

- Mégis mitől?- kérdeztem értetlenül, mert nem tudtam mire akar kilyukadni. Felemelte a fejét és szemei teljesen pirosak voltak. Ahogy vette a levegőt láttam, hogy a fogai a szokásosnál is nagyobbak.- Valamit rosszul csináltam?- értetlenkedtem továbbra is.

- Épp ellenkezőleg...- mosolygott egy kicsit. Én meg teljesen elvörösödtem.- Nem lehet...- mondta komolyan.

- Miért?

- Így lettem vámpír...- suttogta és nézett a szemembe. Teljesen összezavarodtam. Mi van?- Így változtam át. Közben megharapott, igaz le tudott állni, de tudtuk, hogy vért kell innom, különben meghalok...

- Értem...- csak ennyit bírtam kinyögni.

- Nekem most mennem kell...- mondta zavartan.

- Ne, kérlek!- mondtam neki.

- De, muszáj... Majd... találkozunk...- mondta még mindig zavarodottan, majd eltűnt...


Sziasztok!!!
Remélem tetszik... Habár Tom kicsit (nagyon) köcsög...
Várom a komikat!!! Remélem lesznek...:S Aki nem ért valamit, az nyugodtan kérdezhet... Mindenki írhat. A nem regisztrált olvasók is.
Komizz!!

+

Ezzel a fejezettel szeretnék Robert Pattinson-nak Boldog Születésnapot kívánni!!

Komik... + Ízelítő...

Sziasztok!^^

Örülök, hogy már 9 rendszeresem van!! De komit csak 1 vagy 2 ember ír.:S /Mellesleg az egyik az osztálytársam, másik meg évfolyamtársam.:S/

Szeretnék másoktól is kapni!! Főleg most, hogy tervezek 2. és 3. részt is. (Amiknek címét nem mondom el, mert az sokat elárulna...) /És nagyon örülök, hogy már 5-en szavaztatok arra, hogy fogjátok olvasni.:D/

Meg ugye sok szám szövegét rakom be, és szeretném tudni a véleményeteket róluk, mert ha nem akartok többet, akkor nem rakok...:S /Amúgy ezekkel jobban ki tudom magam fejezni.../

Na várom a komikat!! Nem akarlak titeket csesztetni, de nem haltok bele...

Nagyon szeretlek titeket és örülök, hogy itt vagytok és olvassátok ezeket a sorokat...

+

És itt egy kis részlet a 18.-ból. :D

"Mélyen egymás szemébe néztünk. Egyik kezével átkarolta a derekamat, a másikkal meg épp az arcomon legördülő könnycseppet törölte le. A szám elért a végéhez, de újraindult. Ismétlésre van beállítva? Mióta lehet itt?

- Az nem fontos.- suttogta a fülembe..."


Próbálok sietni vele... Sziasztok!^^

17. fejezet - Vallomás

Az ablakból néztem meg a naplementét. Megjelentek a csillagok az égen.
Nem tudom, hogy mihez kezdjek most. Mit mondjak Tom-nak? Hogy, oh, bocsi, de már nem szeretlek? Vagy mit? Legszívesebben visszaforgatnám az időt oda, ahol arról kellett döntenem, hogy idejövök-e.

Mert jobb lett volna az, hogy nem. Minden megváltozott miattam. Felborult az egyensúly: egy erdőőrből vámpír lett, egy másik vámpír is a környékre költözött, és én is őr lettem. Minden az én hibám. És ha itt maradok, az senkinek nem lesz jó.

Visszaköltözök anyuékhoz. Gyors döntés volt, de nem akarok itt maradni, tudva, hogy mindent elrontottam. Gyorsan összekaptam pár cuccot a bőröndbe és már mentem is a földszintre. Írtam egy levelet a nagyinak, hogy pár napra elmegyek anyuhoz. Aztán hívtam egy taxit.

Amikor megjött, beültem hátra, a cuccomat meg bedobtam mellém. Egész a repülőtérig vitt volna...

... de valaki megállította az autót és kinyitotta a felőlem lévő ajtót. Majd kirántott. Megjegyzem, hogy nagyon durva volt. Felnéztem az arcába. Tom. Mit akar?

- Nincs szükségünk magára, elmehet.- mondta a sofőrnek miközben kivette a táskámat is.

- Te meg mit csinálsz?- förmedtem rá.

- Beszélgetni szerettél volna velünk, csak nem akartam, hogy az a bájgúnár ott legyen.- mondta gúnyosan. Legszívesebben nekimentem volna ezért a kijelentésért, de nem várhatom el tőlük, hogy odáig legyenek egymásért.

- Rendben.- egyeztem bele.

- Sétáljunk egyet.- ajánlotta.

- Oké.

- Gondolom tudni akarod, hogy hogy lettem vámpír.- mondta egy kis idő múlva, amikor már az erdőben voltunk.

- Igen.

- A harc közben, amikor az a ...- kezét ökölbe szorította- Oliver elrabolt téged, akkor egy vámpír megharapott. A többit meg gondolom már elmondta, hogy hogy zajlik az átváltozás.

- Igen. De hogy lehet az, hogy egy erdőőr is simán átváltozhat?- kérdeztem.

- Értem, mit akarsz.- mosolygott rám kicsit gúnyosan.- Te is vámpír akarsz lenni, mi? Értem én. Hogy örökre Oliver-rel lehess. Az igaz szerelmeddel, mindörökké.- ezt már tényleg nagyon gúnyosan mondta. Elfordítottam a tekintetem róla, nem tudtam erre mit mondani.- Megmondtam. Hát az úgy történt, hogy először egy vérfarkas harapott meg és attól valamiért ember lettem. Azután jött csak a vámpír. Úgyhogy nem tudom mi lenne, ha a barátod megpróbálna átváltoztatni.- gúnyolódott megint.

- Nem a barátom.- és igazat is mondta, mert nem tudom, hogy hogy is állunk egymással.

- Oh, csak azért nem, mert engem nem akarsz megbántani.- ismét ott volt a gúny a hangjában. Majd megállt, szembe fordult velem és megfogta mindkét kezem, majd mélyen a szemembe nézett.- De én még mindig szeretlek. Csak azért csináltam magamból vámpírt, hogy együtt lehessünk. És tudom, hogy a szíved mélyén még mindig engem szeretsz.- kivettem kezem az övéből és elfordultam.

- Én... én...- dadogtam.- És miért piros a szemed?- tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott.

- Hát.. ö.. mert még látszik, hogy embervért ittam, amikor átváltoztam.- mondta, miközben a földet fixírozta. Látszott rajta a zavarodottság.

- Ez mikor volt?- nem igazán hittem neki.

- Ö... olyan hat hónapja.

- És még mindig látszik?- kérdeztem kételkedve.

- Nem tudom. De én nem ittam embervért!!- kezdett üvöltözni. Hátrahőköltem.- Jajj, bocsi, sajnálom, nem akartam.- lágyult meg a hangja.

Csak álltunk ott néma csendben és kerültük egymás tekintetét. Nem tudom mi van vele, de nem az a Tom áll előttem, akit régen tényleg szerettem. Megváltozott. Talán a vámpírlét miatt? Vagy mi történt vele?

- És miért nem jelentkeztél eddig?- kérdeztem pár perc kínos csend után.

- Nem akartam, hogy akár véletlenül is bántsalak. Hat hónap alatt megtanultam uralkodni magamon.- megint közelebb jött és megfogta a kezeimet.- Én komolyan gondoltam amit mondtam. Szeretlek. És csak miattad csináltam magamból vámpírt és jöttem vissza. Veled akarok lenni. Szökjünk meg együtt és hagyjuk itt a felfordulást.- közelebb hajolt, tudtam mire készül.

- Én... én... nem.- motyogtam és elhúzódtam.- Nagyon szeretném azt mondani, hogy igen, szökjünk meg. De csak azért mondanám ezt, mert azt szeretném, hogy boldog legyél, és hogy ne legyen felesleges az, hogy vámpírt csináltál magadból.

- Értem. Őt szereted, mi?- bólintottam.- De mi lenne, ha megpróbálnánk? Lehet, hogy menni fog, csak próbáljuk meg.- ismét közelebb hajolt.

- Nekem nem menne...- hajtottam le a fejem, elvettem a táskám a kezéből és hátrébb álltam.- Sajnálom. Mennem kell. Szia.- megfordultam és elindultam vissza.

Szinte már futottam haza. Igaz, semmi értelme nincs, hisz, ha akar, akkor utol tud érni. Hinni szeretnék neki, igaz majdnem leüvöltötte a fejem. De szeret. És csak azért csinált magából vámpírt, hogy velem legyen. Szeretném megadni neki a boldogságot. Szeretném szeretni úgy, mint rég. A legjobbat akarom neki, és én megadhatom neki. Lehet, hogy boldog lennék vele, de lehet, hogy nem.

Odaértem a házunkhoz. Bementem az ajtón. A mamám már megint nem volt itthon, pedig szerettem volna beszélni vele az erdőőr-dologról.

Meghallottam valamit. Fentről jött. Zene?? Lehet, hogy mégis itthon van Nagyi? Felrohantam a lépcsőn. A szobámból jött. Kinyitottam az ajtót és megláttam: Oliver ült az ágyamon, arcát a tenyerébe temette, de aztán felnézett rám. Szemében megcsillantak a könnycseppek. ?? Leblokkoltam. Mert meghallottam azt a számot, amit már több hónapja nem hallottam. Okkal...:

Nickelback - Far Away /Távol/

Itt, most,
Tétlenség, hibák...
Túl rég, túl későn...
Hogy is hihettem, hogy majd megvársz?
Csak egy esély,
Csak egy lélegzet,
Hátha még egy utolsó megmaradt.
Mert te tudod,
Tudod, te tudod,

Hogy szeretlek,
Mindig is szerettelek,
És hiányzol.
Túl sokáig voltam távol.
Folyton arról álmodok, hogy velem leszel,
És soha nem mész el.
Ha nem láthatlak soha többé,
Már nincs értelme lélegeznem

Térden állva kérek
Egy utolsó esélyt egy utolsó táncra,
Mert veled még kibírom.
Bármit megtennék, hogy foghassam a kezed,
Bármit megadnék,
Bármit megadnék értünk
Bármit odaadnék, de fel soha sem adnám
Mert te tudod,
Tudod, te tudod,

Hogy szeretlek,
Mindig is szerettelek,
És hiányzol.
Túl sokáig voltam távol.
Folyton arról álmodok, hogy velem leszel,
És soha nem mész el.
Ha nem láthatlak soha többé,
Már nincs értelme lélegeznem

Olyan távol,
Túl sokáig voltam távol,
Olyan távol,
Túl sokáig voltam távol,
De te tudod, tudod, te tudod

El akartam,
El akartam mondani,
Mert kellett,
Mert hallanom kellett, ahogy mondod:
Szeretlek,
Mindig is szerettelek,
És megbocsájtom,
Hogy olyan sokáig voltál távol

Lélegezz mélyeket,
Soha többé nem hagylak itt,
Hidd el!
Maradj velem, soha ne hagyj el,
Lélegezz
Soha többé nem hagylak itt,
Hidd el!
Maradj velem, soha ne hagyj el,
Lélegezz
Maradj velem, soha ne hagyj el,
Lélegezz
Maradj velem, soha ne hagyj el...

Hát... Itt a 17. fejezet... Remélem tetszik... Habár szomorú... Komikat megint szeretnék!!

És írjátok meg, hogy szeretitek-e a zeneszámokat amiket ideírok a fejikhez. /Amik mellesleg nagyon illenek hozzá!:)/

A számot itt meghallgathatjátok: http://www.youtube.com/watch?v=j4y-RzVGrHg&feature=fvst