16. fejezet - Álom vagy Valóság?

Mi van? Nem hittem a szememnek. Nem lehetnek ők. Biztos csak álmodok és mindjárt felébredek. De nem így történt. Megfagyva álltam az út szélén és vártam, hogy valami történjen. És megtörtént: mindkét jármű lassított és a rét szélére befaroltak. Futni kezdtem feléjük, vártam az ébredés pillanatát, de még látni akartam az arcukat, hogy tovább maradjon meg emlékezetemben.

Amikor odaértem, láttam, hogy egymással szemben álltak és morogtak. Majd észrevettek. Tom-ra néztem először és... Ne! Na ne! Na ezt ne! Biztos, hogy nem! Piros színű szemei voltak. Álmodom! Mindjárt felébredek. Ébredjek már fel! Nem akarok ilyet álmodni!

Ránéztem Oliver-re, aki nyugtatni próbált, de nem nagyon sikerült. Egyre hergeltem magam és azt hittem mindjárt szétrobban a fejem.

Összeestem. Körülnéztem és láttam, hogy a ruháim cafatokban vannak mindenfelé. Rápillantottam a kezemre és egy éj fekete mancsot láttam. Mi?? Tom-ra néztem ismét és ő próbált közelebb jönni, én pedig hátrálni kezdtem. Túl sok volt! Túl sok feldolgozatlan tény.

- Hagyd!- szólt Tom-ra Oliver és a kezével akadályozta, hogy közelebb jöjjön. De Tom rámorgott és ellökte Oli kezét az útból. Nagyon gyorsan közeledett felém, de én teljes erőmből rámorogtam, mire hátrahőkölt.

- Kösz.- üzentem gondolatban Oliver-nek, mire ő csak bólintott.

Futni kezdtem az erdő belseje felé, rögtön tudtam, hogy hova tartok: a tóhoz. Kicsit ügyetlen voltam négy lábon, de nagy nehezen elbotorkáltam addig. Belenéztem: farkas vagyok, a bundám nagyon fekete, szemem piros. De, hogy lett ez? Majd egy ismerős hang megszólalt a fejemben:

- Nyugodj meg! Csak Chris vagyok.- és már hallottam is a levelek zörgését.

- Mi történik velem?- próbáltam beszélni, de csak valami vonyításszerű jött ki a számon.

- Erdőőr vagy. A gondolatainkkal társalgunk.- magyarázta.

- De mégis hogy lettem ez?- háborogtam.

- Anyukád és az én apukám testvérek. A nagyapád, aki meghalt és itt élt, ő is őr volt. Én örököltem a géneket apukámtól, te örökölted anyukádtól.

- Akkor Tom az unokatestvérem?

- Nem. Ő Alaszkából származik, azért fehér színű.

- De az anyám is ez? És tudja?

- Nem. Ő vele nem történt meg és azt hittük, hogy te nem fogod örökölni, de úgy látszik tévedtünk. Lehet, hogy azért nem változott anyukád át sosem, mert nem volt rá szükség, hiszen nagyvárosba járt iskolába és ott nincs erdő. Ő nem tud semmit.

- És én azért változtam át mert itt élek?

- Lehet. De lehet, hogy azért mert lassan itt van a 17. születésnapod és a közeledben van vámpír, vagy azért mert...- elhallgattak a gondolatai.

- Beszélj!- utasítottam.

- Azért, mert beleszerettél abba a bizonyos vámpírba.- gondolta halkan.

Mindenki ezzel jön? Hát ez nem igaz!

- Ugye Ő is itt van és hallja, igaz?- kérdeztem Chris-t.

- Csak szagolj bele a levegőbe.- mondta, és én meg is tettem. Éreztem csodás illatát, majd kilépett a fák közül. Nem akartam elmenni, de ezeket az információkat egyedül akartam feldolgozni. Bólintott, és Chris-szel együtt elindultak arra, amerről jöttünk.

Egyedül maradtam, csak bámultam magamat a tó tiszta vizű tükrében és próbáltam felfogni, hogy erdőőr vagyok. De miért? Miért kellett nekem átváltoznom? Mit kezdjek most magammal? Futkorásszak az erdőben kedvemre kutya alakban? Járatot indítsak a bolháknak? Hát én bolond vagyok. De nem lehet olyan rossz az erdőőrlét. Szabad vagyok. Nincs mitől félnem -nem mintha eddig féltem volna bármitől is. De legalább meg tudom magam védeni, ha arra kerül a sor. Erdőőr-gond: pipa.

Következő: Tom. Él. Vámpír. Mégis hogy? Hogy lett az? És miért? Oliver hazudott a haláláról? Hazudott? De miért? Magának akart volna? De én nem úgy ismerem. Nem hazudna nekem. De akkor miért mondta, hogy meghalt? Nem tudta volna? De olvas a gondolatokban, tudnia kellett volna az igazat. De ha magának akart volna akkor nem ment volna el. De miért jött vissza? És miért pont akkor, amikor Tom? Na és Tom miért jött vissza? Mármint a nyilvánvalón kívül. És ő is miért csak most? Miért nem adott életjelet magáról? És piros a szeme. Embereket eszik? Miért? Hol volt eddig? És kikkel?

Újabb megválaszolatlan kérdések. De tudnak az ilyenek idegesíteni. Csinálni kéne valamit. Vissza nem változhatok, mert hát nincs nálam ruha. Eldöntöttem, futok egyet az erdőben.

Bejártam az egész erdőt és úgy döntöttem, hogy hazamegyek. A ház körül éreztem Tom és Oliver illatát. Oli-é az az édes-kellemes-férfias egyveleg, amit imádok a mai napig és már rettenetesen hiányzott. Tom-é meg valami fura szagú valami. Nem mondom, hogy rossz, csak szokatlan. Már megszoktam, hogy a vámpíroknak jó szaguk van. De Tom-ét mért nem érzem olyannak? Lehet, hogy azért mert már őr vagyok.

Farkasalakban felugrottam a tetőre, onnan pedig a szobámba, ahol már nem éreztem az illatukat. Pedig azt hittem, hogy itt fognak várni. Az ablakot nagy nehezen a mancsommal becsuktam, majd elhúztam a számmal a függönyt. Nem akartam a világ szeme láttára visszaváltozni és még pucérkodni is.

Felvettem valami rendes ruhát és természetesen bekapcsoltam a HIFI-t. Több számot végig hallgattam, de valami mozgást hallottam az erdő felől, ezért megállítottam.

Kinéztem az ablakon és láttam kilépni a fák közül Tom-ot és Oliver-t. Kiléptem a tetőre, majd leugrottam a földre, mindketten aggodalmasan figyeltek. Én magam is meglepődtem, de egy sérülés nélkül megúsztam.

Nem szóltam semmit egyikőjükhöz sem, csak odamentem Tom-hoz és megöleltem: az illata kicsit zavart, de jól esett, mert tudtam, hogy biztonságban van és már tud magára vigyázni. De nem éreztem semmi mást. Semmit. Miért nem? Pedig szorosan simulok kidolgozott felsőtestére, de még ez sem indítja be fantáziám. Régi énem olvadozott volna, de a hosszú, gyötrelmes hónapok alatt megváltoztam. De ebbe az irányba?

Hátrább álltam tőle, majd gyorsan -talán a kelleténél gyorsabban- odamentem Oliver-hez és őt is megöleltem. Itt éreztem magam otthon, mintha az ő karjaiba teremtettek volna. Ajkaimat nyakára szorítottam, úgy hogy Tom ne lássa. Még nem akarok neki magyarázkodni az érzéseimről. Az illatát mélyen magamba szippantottam és azt hittem elolvadok. Már egy kicsivel tovább öleltem őt, mint Tom-ot, ezért, hogy ne legyen feltűnő, ezért elengedtem. Majd a kellő távolságba álltam tőlük.

- Ezt az egészet megbeszélhetjük majd valamikor máskor?- kérdeztem tőlük.

- Persze.- mondták egyszerre, majd szúrós pillantást váltottak.

- És a holnap este kb. ilyen tájt megfelel?- mondtam egy időpontot.

- Meg.- mondták ismét együtt, és ezúttal a pillantáson kívül még egy aprót morogtak is.

- Akkor holnap ilyenkor.- mondtam, majd felugrottam a tetőre.- Sziasztok.

- Szia.- mondták megint egyszerre. Majd eltűntek, de előttem még egy hosszú másodpercig egymás szemébe mélyedtünk Oliver-rel.

Bementem az ablakon és elindítottam a lejátszót. Pechemre pont egy szomorú szám jött, ami leginkább egy üzenetféleség volt Oli-nak. Gondolatban végigénekeltem az egészet, remélve, hogy hallja.

Guns n Roses - Patience /Türelem/
1,2,1,2,3,4
[fütyülés]
Hull a könnyem, úgy hiányzol
De még mindig mosolygok
Te lány, mindennap rád gondolok mostanság
Volt idő, amikor még nem voltam bizonyos
De könnyen elcsavartad a fejem
Nincs kétség
Benne vagy a szívemben

Mondom, asszony, csak lazán
Minden jóra fordul egyszer
Csak egy kis türelemre van szükségünk
Mondom, édes, csak lazán
És együtt leszünk talán
Csak egy kis türelemre van szükségünk
(türelem)
Mm, yeah

A lépcsőn üldögélek
Mert jobban érzem magam egyedül
Ha most nem kaphatlak meg
Hát várok rád, te drága
Bár gyorsabban folyna el az idő
De tudod, szerelmem
Van egy nagyon fontos dolog

Mondom, asszony, csak lazán
És végül jóra fordul minden
Csak használ nekünk egy kis türelem
Mondom, édes, használd ki az időt
Mert a csillagok oly fényesen ragyognak
Mindenünk megvan, ami számít
Megleszünk, nem hibázzuk el
Soha nem hagylak el
Képtelen lennék rá

...egy kis türelem, mm yeah, mm yeah
egy kis türelem kell, yeah
csak egy kis türelem, yeah
még egy kis türelem, yeah
némi türelem kell, yeah
javunkra válik a türelem, yeah
türelmesnek kell lennünk, yeah
nem kell más, csak türelem,
csak egy kis türelem
ez minden, ami neked kell

Járom az utcát éjszaka
Megoldást keresve
A rengeteg ember között
Tudod, hogy nem szeretem
Ha körbevesz a tömeg
Az utca nem változik
De mi igen, Kedves
Nincs időm játszadozni
Mert kellesz
Yeah, Yeah, Nagyon kellesz
OO, Kellesz
WHOA, Kellesz
OO, Örökké

Sziasztok! Remélem tetszik! Komiknak örülnék!! ;)
A számot meghallgathatjátok itt:
http://www.youtube.com/watch?v=ErvgV4P6Fzc

15. fejezet - Halucináció

Május 3.-a van. Tom október elején halt meg, Oliver november végén ment el. Magamba roskadtam. Az ünnepek alatt azt hittem, hogy nem bírom tovább. Nem voltam képes emberekkel találkozni, nem bírtam a mamám szemébe nézni.

Iskolában romlottak a jegyeim, a tanítási órákon nem figyeltem, délután alig tanultam. Csak a természet kötötte le a figyelmemet. Jártam az erdőt, nem törődve azzal, hogy esetleg megint elrabolnak. Sokkal rosszabb volt az, hogy az állatok megvető pillantásával találkoztam csak. Mintha tudnák, hogy mi folyik itt, és tudják, hogy az én hibám, hogy az őrzőik közül egy hiányzik. Úgy néznek rám, mintha elárultam volna őket. És igazuk van.

Az elmúlt hónapokban nem csináltam mást, csak zenét hallgattam. Az első három hónapban minden egyes zeneszámon elbőgtem magam. És minden éjjel a sírásomból származó remegés ringatott álomba. Az utolsó három hónapban már nem így volt, a szívem és a lelkem megerősödött. Nem is megerősödött, inkább megfagyott. Érzéketlenné vált. A legszomorúbb számtól sem fakadtam sírva.

Dühös voltam. Az erdőőrökre. Ha nem fenyegetik meg, ha nem küldik el Oliver-t, mára már biztos kihevertem volna Tom elvesztését és együtt lennénk. Boldogan. És talán örökre.

Így legalább nem ölték meg és tudom, hogy valahol legalább él és jól van. Biztos talált magának valakit, csak én vagyok olyan hülye, hogy azt hiszem visszajön. De nem fogja megtenni, ebben biztos vagyok.

- Stella! Iskolába kell menned!- kiáltott fel mamám, így felébresztve mélázásomból, ugyanis bámultam az erdőt.

Összedobtam a a cuccaimat és indultam. Köszönés nélkül indultam el. Az iskolánál Amy-vel találkoztam.

- Szia!- köszönt.

- Szia!- mondtam élettelenül.

- A hódolóiddal mi van? Hónapok óta nem láttam őket.- mintha egy forró tűrt döftek volna a szívembe és megforgatták volna benne. Valamennyire felmelegedett, de teljesen nem olvasztotta meg a hónapok alatt felépített érzéketlenségem gátját.

- Nem tudom.- válaszoltam flegmán.

- Nem akarom, hogy dühös legyél, de nekem Tom jobban bejön, mint Oliver. Igaz én csak a külsejükről tudom megítélni őket. De te ismered őket. Milyenek?- kíváncsiskodott, én meg szinte örömmel kezdtem el jellemezni őket.

- Tom nagyon kedves, aranyos, melegszívű. Oliver-ben benne van minden, ami egy álompasiban benne kell legyen: kedves, gondoskodó, önzetlen, szeretetre méltó. Rögtön elbűvöli az embert tapasztalt, sokat látott és gyönyörű tekintetével. Ellenállhatatlan mosolyával, s közben csillogó tekintetével. Ha rád néz az ájulás kerülget. És, ha hozzád ér beleremegsz, tudod, hogy valami megváltozik benned és, hogy nem menekülhetsz el az érzéseid elől...- teljesen elfeledkeztem magamról miközben magyaráztam.

- Te teljesen belezúgtál.- visította Amy boldogan.

- Azt hiszem igen.- úgy ismertem be, mintha főbűnnek számítana.

- És ennek nem örülsz? És miért nem jössz vele össze? Hol van egyáltalán?- rohant le kérdéseivel.

- Nem tudom, hogy hol van, ezért nem jövök vele össze. És te miért örülsz neki annyira?- húztam fel szemöldököm és széles, de nem őszinte mosoly terült szét arcomon.

- Mert azt hittem haragudni fogsz, mert nekem Tom tetszik. De most, hogy neked más tetszik, így ez nekem jó hír.

- Nem, nem haragszom.- hajtottam le fejem. Sajnáltam, hogy már soha többé nem láthatja viszont Tom-ot.

A nap hamar eltelt. Amikor hazaértem bementem a mamám szobájába, hogy köszönjek neki. De nem találtam ott pedig mindig szokott valamilyen üzenetet hagyni ha elmegy itthonról, de most nem találtam semmi ilyet.

Valami ötlettől vezérelve beljebb mentem a szobában és szétnéztem. Tele volt régi képekkel, amiken anyu is rajta volt és egy másik fiú is, akiről nem tudom, hogy ki. Fura. Majd odamentem az íróasztalához és megláttam két kontaktlencsés dobozt, hasonlót mint az enyém, mert nekem eredetileg kék szemem van, csak kontaktlencsét hordok -mert túl ridegnek találtam kék szemem-, hogy szép barna legyen. Kinyitottam az egyiket és nem volt benne semmi, a másikba is belenéztem. Abban benne volt a két lencse. Láttam, hogy még nem voltak használva, ezért kivettem az enyémet és beletettem azt. Belenéztem a kis tükörbe, ami az asztalon volt és láttam, hogy a szemem fekete lett. Egész jól állt a fekete szem. Ekkor meghallottam, hogy valaki megköszörüli a torkát az ajtóban. Odanéztem és a mamám volt az.

- Szia! Nem is tudtam, hogy te hordasz kontaktlencsét.

- Csak bizonyos alkalmakkor.- válaszolta.

- És miért csak akkor? És mire jó egyáltalán?

- Mert nem mindig van rá szükség. És megmutatja, hogy ki is az ember valójában.- fura egy válasz, gondoltam, hogy ez olyan dolog, ami az idősekre tartozik, ezért nem firtattam tovább.- Nekem még el kell mennem ide-oda, úgyhogy megint egyedül leszel, és csak késő este jövök meg. Szia!

- Szia!- Kivettem a lencsét. És beraktam a sajátomat.

Visszamentem a szobámba. Ültem az ablakban, ami már a törzshelyemmé vált. Hallgattam a zenét és lestem ki az ablakon. Most, hogy végre kiöntöttem érzéseimet valakinek, Amy-nek, tisztábban láttam a dolgokat. Oliver teljesen elfoglalta szívemet, ebben biztos vagyok. De akkor Tom-ot nem is szerettem? Talán igen, de ezt már nem tudnám megmondani. Nincs itt egyikőjük sem. Nem akarok több ilyen erős érzelmet, rideg és kőszívű akarok lenni. Nem akarok több ilyen érzelmi hullámot átélni. De ki akar meleg színű szemeket ilyen állapotban?

Rohantam is a fürdőszobába és nagy kínok árán kivettem azt az átkozott lencsét. Na most úgy nézek ki mint egy bolond: eredetileg barna haj, festett szőke tincsekkel és kék szemmel. Hát "gyönyörű" vagyok, mondhatom.

Eldöntöttem, hogy még ma elmegyek a fodrászhoz és befestetem feketére a hajam, akkor már mamám nem tehet semmi, ha hazajön és meglátja.

Összekaptam magam, kikapcsoltam a zenét, raktam a táskámba pénzt és már úton is voltam.

Nemsoká meg is érkeztem. Elmondtam hogy mit szeretnék. Kikeverte a festéket, majd szépen, óvatosan elkezdte felkenni a hajamra. Rájöttem, hogy innen már nincs visszaút, de örültem, hogy megteszem. Mamám meg fog ölni és, ha édesanyám megtudja... De nem erre akartam gondolni, hanem, hogy végre megkapom álmaim külsejét.

Tovább tart, mint gondoltam. Festették már a hajam, de nem az egészet. Mamám már biztos keres, én hülye meg telefont sem hoztam. Igaz, mit is mondtam volna neki? Hogy áá csak befestetem a hajam koromfeketére? Biztos ellenezné. Ahogy anyám is. Meglátszik, hogy anyja lánya. Igaz én kicsit sem ütöttem rájuk.

Na és mit szólna Oliver? Halvány lila gőzöm sincs róla. Nem is ismertem annyira, sajnos. Sőt még Tom-ot is alig ismertem. Pedig mindkettőjüket szerettem, mégha egyiküket csak baráti szinten is. Tom-ot. Nem akarok köcsögséget mondani, de Oliver-ben volt valami plusz, valami különleges, valami ami az első perctől fogva megfogott benne. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mi lett volna, ha nem hagyom elmenni.

De nem szabad ezt csinálnom! Nem szabad azon rágódni, hogy mi lett volna, ha... Nem szabad! Figyelmeztettem magam már sokadjára az elmúlt hónapokban.

Lassan be lett fejezve a haja, meg lett szárítva, ki lett vasalva. Egyszerűen gyönyörű volt. Kifizettem és valamennyire boldogan és elégedetten indultam haza.

Haladtam haza, amikor meghallottam a motorzúgást. Nem is egyet, legalább kettőt, mintha versenyeznének. Hallottam, hogy közelednek és csak reménykedtem, hogy nem ütnek el. Majd elszáguldott mellettem egy fekete motor és rögtön utána egy ezüst autó...


Na remélem tetszik, amit összehoztam és hogy furdal titeket a kíváncsiság!! :)
Véleményt please!! Valamit!! Nem haltok bele szerintem.:)

14. fejezet - A mesék nem végződnek happy end-el

- Mindig vártam azokat az órákat, amelyek közösek voltak vele.- mesélte Oliver.- De ő mintha emberszámba se venne. Nem foglalkozott velem, alig nézett rám. De amikor megtette valahogy sötétebbnek láttam tekintetét. Nem tudtam mire vélni. Nem értettem miért viselkedik így. Amikor elhaladtam egy terem előtt mindig benéztem a nyitott ajtón, hogy bent van-e, de közben haladtam előre. Így történt, amikor haladtam előre, de hátra felé néztem és beleütköztem valakibe. Ő volt az. Máskor csak annyi tűnt fel, hogy a szeme aranyból sötétebb barnára változott, de akkor teljesen fekete volt. Eltátotta ő is a száját és láttam, hogy szemfogai egy átlagos emberénél sokkal hosszabbak voltak. Nem hittem a szememnek, nem mozdultunk csak néztük egymást. Majd hirtelen eltűnt. Egyet pislogtam csak, de már nem volt sehol. Nem értettem. Nem láttam, hogy bármit is csinált volna, csak a következő pillanatban sehol senki. Összezavarodtam. Hazamentem és hát elmondtam bátyámnak, akivel bármit megbeszélhettem -eddig-. Mert most teljesen hülyének nézett. Valami ostoba ötlettől vezérelve elmondta anyámnak. Igaz csak egyszerű viccnek szánta, de anyám nagyon komolyan vette. Elküldött egy pszichológushoz, akinek először egyáltalán nem mondtam semmit erről, de adott valami gyógyszert, amit anyám belém erőltetett. És valami "véletlen" folytán a következő "kezelés" során mindent elmondtam. Anyámnak tanácsolta az intézetet csak a saját érdekemben, és ő beleegyezett, igaz ő csak segíteni akart. Az intézetben szar kaját adtak, gyógyszerekkel tömtek, amik rémálmokat okoztak. Ezektől még a legépebb eszű ember is elhiszi, hogy bolond. A szüleim minden hétvégén meglátogattak, akiknek az orvos bemesélte, hogy romlik az állapotom. Nem értettem az okát. Miért akarja mindenáron elhitetni mindenkivel -még saját magammal is-, hogy megőrültem? Egyik este nem vettem be az orvosságot, de emiatt aludni se bírtam. Próbáltam magam meggyőzni, hogy nem ment el az eszem. Nem ment el az eszem. Nem ment el az eszem.- ekkor ásítottam egy hatalmasat.- Sajnálom, nem akartalak untatni. Aludj nyugodtan. Nem sértesz meg vele.

- Nem! Nagyon érdekel, és izgalmas. Mesélj még! Nem azért ásítottam mert unalmas.

- De aludnod kéne tényleg.

- Nem kell! Mond el a véget!

- Jó, de csak röviden.

- Rendben.- mondtam szomorúan.

- Megjelent az ablakban, kiszabadított, átváltoztatott és boldogan éltünk, pont, pont, pont...- hallottam egy kis mosolyt a hangjában.

- És, hogy lehet valakit átváltoztatni?- ez a kérdés eddig eszembe se jutott.

- Hosszú és bonyolult. Majd máskor, most aludj.

- Jajj, tényleg. A nagyimnak mint mondjak?

- Épp jókor jártam a szobádban és mondta, hogy sürgősen el kell utaznia valahova, és hogy két hétig távol lesz. Úgyhogy maradhatsz nyugodtan, ha akarsz.

- Akkor rendben.- és ismét ásítottam.

Nagyon nehezen elaludtam, és rémálmok gyötörtek. Láttam, hogy hat vámpír állt Tom teste felett és csak szúrják bele a dárdákat kíméletlenül. Láttam, hogy hallott, hogy már rég meghalt szörnyű kínok között, de ők csak döfködik tovább a vértócsában fürdő, immár élettelen testét. Próbáltam közelebb jutni, de csak egy helyben futottam. Majd a vámpírok elálltak az útból és Tom felemelte a fejét.

- Megöltél...- mondta és rögtön felébredtem. Oliver aggódó pillantásával találtam szemben magam.

- Jól vagy?- hangja is tele aggodalommal és törődéssel.

- Nem.- mondtam meg az őszintét, szorosan hozzábújtam és sírni kezdtem.

- Mi történt?- aggódott még mindig.

- Rosszat álmodtam.- szipogtam mellkasába.

- Elmondod?- kérdezte óvatosan.

- Azt... azt..., hogy Tom...- alig bírtam a zokogástól beszélni.- Tom... azt mondta, hogy én... én öltem meg.- még jobban sírni kezdtem.

- Sss.. nyugodj meg! Nem tehetsz semmiről. Te is megsérültél. Én tudtam volna neki segíteni, de...- hibáztatta magát, ezért félbeszakítottam.

- Nem a te hibád. Nem segíthetsz egyszerre mindenkinek.- simítottam végig arcán és közben a szemébe néztem. Majd visszahajtottam fejem a mellkasára.

Folytattam a sírást, ő meg simogatni kezdte a hátam. Mi lenne velem, ha ő nem lenne? Hogy tudnék elviselni ekkora megrázkódtatást nélküle? Most ő jelenti számomra a mindent. Ő a vigaszom, a támaszom.

Próbáltam megnyugodni, ami sikerült, mert újra elaludtam. Az álmok elkerültek, valamennyire ki tudtam pihenni magam.

A madarak csivitelésére ébredtem, ami most idegesített. Kinyitottam a szemem és a szikrázó napsütés miatt be is csuktam. Majd nyújtózkodtam és ásítottam egy hatalmasat. Semmi kedvem nem volt felkelni.

- Jó reggelt.- súgta a fülembe Oliver.

- Jó reggelt.- és eszembe jutott, hogy tartozik nekem.

- Mivel is?- kérdezett rá a gondolatomra. Mintha nem tudná...

- Hát a vámpírráválással. Szóval, mondhatod.- adtam ki az utasítást viccesen.

- Huhh, hát először is egy ember testébe valahogy vámpír sejteknek kell kerülnie. Lehet például, hogy a vámpír megharap egy ember, de nem nem öli meg a vérveszteséggel. Azok a sejtek egy hónapig "várakoznak" és szaporodnak az ember szervezetében. Arra várnak, hogy egy hónap leforgása alatt embervért kapjanak a teljes átváltozáshoz. Lehet ez szinte rögtön a sejtek bekerülése után is, de lehet a 29. napon is. Mert az az egy hónap az 30 nap. De ha letelik az idő és nem kapnak embervért, akkor elkezdik pusztítani az emberi sejteket, így mondhatni belülről "falják" fel az illetőt. Ha kap vért akkor pár nap alatt lezajlik az átváltozás.

- Ez érdekes.- mondtam mikor már befejezte.- És te is így lettél vámpír?

- Neeem...- éreztem a hangján, hogy nem akarja elmondani.

- Hát hogy?- kíváncsiskodtam.

- Azt nem mondom el.- szögezte le.

- Nee máár. Mondd el!

- Nem fontos. Kérdezz mást, ha még van kedved.

- Van más képességed is?- ez még érdekelt.

- Nincs. Sajnos.- vágott egy grimaszt.

- És Amelia-nak milyen képessége volt?

- Neki egy nagyon hasznos "jutott". Mindenki képességét képes volt blokkolni, vagy átirányítani másra. Mondjuk, ha neked ez lenne, és én a gondolatodban olvasok, akkor ezt tudod blokkolni, és akkor nem hallok semmi. Vagy átirányítod mondjuk a mamádra és akkor az ő gondolatait hallom a tieid helyett. De meg tudom különböztetni a hangokat.

- Ez tök jó!- jegyeztem meg.- Nekem is ilyen kell.

- Vigyázz mit kívánsz.

- Miért?

- Mert ahhoz vámpírrá kell változnod, és lehet, hogy nem is ilyen képességed lesz.

- És miért olyan rossz, ha vámpírrá változok?

- Mert nehéz kezelni az ösztönöket. Folyton ölni akarsz és megsebezheted a hozzád közelállókat. Meg kell tanulnod kezelni a helyzetet és az hosszú idő.

- Értem. A szemfogas-dolog az hogy van?

- Ahogy a szemünk sötétedik, úgy a fogunk kinő közben. Más valami még?

- Nincs.

Teltek, múltak a napok, a hetek. "Visszaköltöztünk" a szobámba, nehogy mamámnak feltűnjön valami. Próbáltam a bánatom nem mutatni előtte, de teljesen becsapni nem tudtam. Sokszor rákérdezett, de azt mondtam mindig, hogy csak fáradt vagyok. Ami igaz is, mivel alig tudtam aludni. Amikor tudtam, akkor is Oliver-rel. Nélküle gyötörnek a rémálmok. Nem is álmok, inkább csak álom, mert mindig csak az az egy jelenet kísért. Egyik délután, amikor suliból hazajöttem így fogadott:

- Vadászni kéne mennem. Megleszel egyedül?

- Meddig tart a vadászat?- nem akarok sokáig egyedül lenni.

- Egy óra. Nem soká jövök. Szia.- nyomott egy puszit a homlokomra.

- Szia.- köszöntem én is, majd kiugrott az ablakon.

Gondolkoztam, hogy mit kéne csinálnom addig, de zenét nem akartam hallgatni. Csak a gondolataimra akarok koncentrálni. Lefeküdtem az ágyra és a plafont bámultam.

Nehéz megbirkózni azzal, hogy az emberek megszületnek, de végül meghalnak. Van aki öregen, de van aki fiatalon, túl fiatalon. Tom is egy volt ezek közül. Ártatlan volt, de mégis elvette az élet tőlem. Lenne ennek valami oka? Nem hiszem. Nem tett semmi rosszat, amivel kiérdemelhette Isten haragját. De meg kell birkóznom vele. Nem mondhatok semmit a nagymamámnak, se Amy-nek.

Csak Oliver-rel tudtam beszélni ezekről, de nem akarom azzal zavarni, hogy mennyire is szerettem Tom-ot, mert tudom, hogy hogyan érez irántam. És ami a legnagyobb baj, hogy én is így érzek iránta. De még nem vagyok túl Tom-on teljesen. Szeretném, ha Oliver boldog lenne, és szeretnék én is az lenni, és tudom, hogy vele az lehetek, de nem akarom megbántani, azzal, hogy még nem állok készen a vele való kapcsolatra.

Az idő gyorsan eltelt. Oliver rettenetes arccal ugrott be az ablakon. Mi történhetett? Felültem.

- Találkoztam az őrökkel.- értetlenül néztem rá.- Erdőőrök. Azt mondták, el kell mennem innen.

- Miért?- kérdeztem sürgetően.

- Mert vámpír vagyok. Veszélyforrásnak tartanak. Mondták, hogy így is sok bajt okoztam már. Ők is engem vádolnak Tom halála miatt. Vagy elmegyek, vagy megölnek. Még ma el kell tűnnöm.

- Ne... azt ne... én nem...- beszélni sem tudtam, felkeltem és odamentem hozzá. Szorosan megöleltem.- Nem mehetsz el. Ezt nem... nem gondolhatják komolyan.

- De igen.- suttogta, visszaölelt és fejét ráhajtotta az enyémre. Egy kicsit elhúzódtam tőle és nyakánál fogva próbáltam közelebb húzni magamhoz. Meg akartam csókolni.- Nem lehet.- állított meg a közeledésemben Oliver.

- Miért?

- Ha megcsókollak, akkor nem leszek képes itt hagyni téged.

- Akkor ne hagyj itt!

- Nem bújhatok el előlük. Meg sem ölhetem őket, mert akkor ki védené az erdőt? Mégis mit tegyek akkor?- tette fel a költői kérdést.

- Én megyek veled.- láttam az arcán, hogy nem várt választ, vagy ha igen, akkor nem ezt.

- És mit mondanál a mamádnak? A szüleidnek?

- Nem tudom.- hajtottam le szomorúan a fejem, mert beláttam, hogy igaza van.

- Mennem kell.- mondta pár perc csönd után.

- Még ne...- próbáltam maradásra bírni.

- Muszáj.- felemelte az államat és közelíteni kezdett. Pár milliméterre az ajkaimtól megállt, becsukta a szemét, mély levegőt vett.- Szeretlek.- majd eltűnt.

- Én is.- mondtam halkan, pedig már messze járt.

Elment. Tudtam, hogy nem lesz olyan, mint amikor Tom ment el, mert akkor Ő volt itt és segített átvészelni. De most egyedül leszek, nem lesz velem senki, hogy túljussak rajta. De most nem fog menni. Még egyszer nem tudom végigcsinálni, főleg egyedül. Elvesztem...



Tudom, hogy meg akartok ölni, és jogosan is! De még csak a 14. fejinél tartunk szóval ne keseredjetek el!!
Megírhatjátok, hogy Tom-ot vagy Oliver-t hiányoljátok-e jobban, hogy legszívesebben megfojtanátok, de ne aggódjatok!! (Szeretnék kotyogni, hogy jobb kedvetek legyen, de... ááá nem szabad.!! :S)

3 komit. Nagyon-nagyon megköszönném.^^

Díj.:D

Szabályok:
1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!
2.) Tedd ki a logót a blogodra!
3.) Írj magadról 7 dolgot!
4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!


1.) Nagyon köszönöm Gittának és Reninek!! http://rengitwilight.blogspot.com/

2.) Megvan. :D

3.) 1. Szeretem a vámpírokat. :)
2. Szeretem a romantikus, misztikus filmeket, sorozatokat.
3. Kis koromban féltem a sötétben, és a pókoktól.
4. Szeretek olvasni, írni /főleg, hogy már a harmadik díjat kapom.:D/
5. Este, alvás előtt, az ágyban gondolkozok a következő fejezeten.
6. Mindig a női szereplő szerepébe képzelem bele magam közben. /ez esetben Stelláéba/
7. A 6. fejezet után már egy kisebb alkotói válságba kerültem (xD), de egy hét után már muszáj volt valamit írni, akkor "elkapott" az ihlet és most itt tartok. :D

4.) Díjazottak:
Amy Cullen történetének első és
második része.
Szuzii
Eszter 2010-es RobSten-es blogja
Ella
Bogíí
Stelly

5.) Megvan.:D

Díj.:)

1.) Tedd be a logót a blogodba!
2.) Nevezd, meg akitől kaptad!
3.) Válaszolj a kérdéseket!
4.) Nevezz meg 6 bloggert (belinkelve) akinek továbbadod!
5.) Értesítsd az érintetteket


1.) Megvan. :D

2.) Nagyon szépen köszönöm Eszter!!

3.) Kedvenc...
...irom: Stephenie Mayer
...könyvem: Twilght Saga
...ételem: Pizza, Milánói makaróni
...italom: Fanta, Cappy
...színem: Fekete, Piros
....énekesem: Matthew Bellamy, Axl Rose
...énekes nő: Hayley Williams
...Eggyütes: Muse, Guns n Roses, Paramore
...Dj: nincs
...színészem: Paul Wesley, Johnny Depp, Kristen Stewart, Robert Pattinson
...mozi film: Alkonyat, New Moon, Karib-tenger kalózai 1-2-3, Taxi 1-2-3-4
...sorozat: The Vampire Diaries
...dalom: sok van
...hangszerem: gitár
...Hónap: Május
...nap: Péntek, Szombat
...évszak: Tavasz
...napszak: délután
...sport: röpi
...bloggerem: Sok van
...kommentelom: Mindenki aki ír.:D
...Kedven idézet: Huhh, nem tudom. :D

4.) Díjazottjaim:

a) Amy Cullen történetének első és
b) második része.
c) Szuzii
d) Eszter 2010-es RobSten-es blogja
e) Ella
f) Bogíí

5.) Megvan.:D

13. fejezet - Halál

Elviselhetetlenül fájt az oldalam, mintha a karmolások egészen a csontomig hatoltak volna. A levegővétel is fájt. De erősnek kell lennem, ki kell jutnom innen. Ki próbáltam nyitni a szemem, de nem sikerült. Majd meghallottam a hangokat.

- Stella, kérlek, kelj fel! Kérlek, ne halj meg! Maradj velem, Édes!- mondta elgyötört, mély, rekedt hangon Oliver. Csatát vívtam a szemhéjammal, ami nem akarta, hogy meglássam a külvilágot, de én győztem és megláttam a hangjánál is gyötrelmesebb arcát. Piros szemei könnyeivel küszködtek. Mellettem térdelt. Nagy nehezen szétnéztem: a harc még mindig zajlott, majd megláttam Tom-ot. A földön feküdt, teste vértócsában fürdött. Oda akartam kúszni, de Oliver megragadta a kezem.

- Engedj!- parancsoltam rá. Megrázta a fejét.- Engedj már el!

- Sajnálom.- suttogta. És láttam hegyes szemfogait.

- Mit?- felvett a földről. Mélyen a szemembe nézett.

- Meghalt...- suttogta alig hallhatóan.

- Nem! Hazudsz! Tegyél le!- ütögetni kezdtem mellkasát.

- Sss... Mennünk kell! Nem tehetünk semmit...- sírva fakadtam és fejem mellkasára hajtottam. Csak sírtam és sírtam, míg el nem nyomott az álom...

Nem tudom mennyi idő telt el, de egy puha, ismerős ágyon ébredtem. Kinyitottam szemem, hogy körül tudjak nézni. Jól sejtettem, Oliver-nél vagyok. Ő a szekrénynél állt és véres ingét gombolta ki. Végignéztem magamon: a farmerom és a melltartóm volt rajtam csak. ??? Az oldalamon egy széles kötés volt.

- Valahogy el kellett látnom a sebeidet.- válaszolt Oliver a ki nem mondott kérdésemre.- Meg különben sem láthattam volna olyat, amit még eddig nem.- értetlenül ráncoltam össze homlokom.- Hát, gondolom, hogy Amelia-val nem csak az arcotok az egyforma.

- Idióta!- förmedtem rá.- Miért nem küldted haza Tom-ot? Miattad halt meg!

- Azt hiszed nem tudom!?- kiabált ő is. Majd levette az ingét, és felvette azt, amit előkészített.

- És akkor miért engem mentettél meg?!

- Mert szeretlek, azért!- kiabált még mindig.

- De miért?!- kérdeztem ordítva, igaz nem volt sok értelme.

- Mert hülye vagy, azért!- üvöltött tovább.- Hozok valamit inni.- mondta valamivel halkabban, habár nem épp társalgási hangnemben. Kinyitotta az ajtót.

- Nem kérek!- kiáltottam utána.

- Akkor... akkor csak megyek friss levegőt szívni.- kiabált vissza.

- Remek! Menj csak!- mondtam dühösen. Becsapta az ajtót, én pedig halk káromkodásba kezdtem, de tudtam, hogy hallja. Alig telt el két perc és már meg is bántam mindent, amit mondtam. Ő is elveszítette Tom-ot, még ha nem is bírta. És hibásnak érzi magát a haláláért.

Felkeltem az ágyból, igaz sajgott minden egyes porcikám. Odamentem a szekrényhez, kivettem belőle egy sötétkék inget, felvettem és elindultam megkeresni Oliver-t.

A teraszon volt, a lépcsőn ült, fejét tenyerébe temette. Leültem mellé és átkaroltam.

- Sajnálom... én... én... nem akartam...- nem tudtam befejezni, mert elfogott a sírás.

- Sss... semmi baj. Én sajnálom.- visszaölelt, én pedig hozzábújtam.

Nemsoká az eső is eleredt, mintha az ég is sírni kezdett volna fájdalmában, fázni kezdtem. Oliver felkapott a karjaiba és emberi tempóban vitt vissza a szobájába. Letett az ágyra és el akart menni, de én megfogtam a kezét.

- Ne hagyj egyedül...- szipogtam. Sóhajtott egyet, majd bebújt mellém. Szorosan bújtam hozzá, ismét sírni kezdtem.

- Ö.. Tom gondolatban valami olyasmit üzent, hogy hallgasd meg ezt a számot.- mondta, és felvette a Hifi távirányítóját -legalábbis gondolom hogy azt, mivel utána elindult a zene-. Egyből felismertem:

Guns 'n' Roses - Don't cry:

Ne sírj

Beszélj hozzám halkan
A szemed elárul valamit
Ne hajtsd le szomorúan a fejed
És kérlek ne sírj
Tudom, mit érzel; én
Én már átéltem ezt
Valami megváltozik benned
S nem tudod

Ne sírj ma este
Én még mindig szeretlek kicsim
Ne sírj ma este
Ne sírj ma este
Mennyország van feletted
És ne sírj ma este

Suttogj nekem
És sóhajts
Adj egy csókot, mielőtt
elköszönsz
Ne vedd olyan komolyan
És kérlek, ne vedd a szívedre
Majd gondolok rád
És az együtt töltött időre...kicsim

És ne sírj ma este
Ne sírj ma este
Ne sírj ma este
Mennyország van feletted
És ne sírj ma este

És kérlek emlékezz, hogy én sosem hazudtam
És kérlek emlékezz rá
Hogyan éreztem; drágám, most
A magad útját kell járnod
De minden rendben lesz, édesem
Holnap már jobban érzed majd magad
Hajnalodik, kislány

És ne sírj ma este
Ne sírj ma este
Ne sírj ma este
Mennyország van feletted
És ne sírj
Soha ne sírj
Ne sírj ma este
Talán egy nap
Ne sírj
Soha ne sírj
Ne sírj
Ma este

Az egyik kedvenc számom volt, és az talán a legszomorúbb. Valahogy elállt a könnyem, de nem tudtam aludni.

- Aludnod kéne.- mondta halkan Oliver.

- De nem tudok. Mesélj valamit!

- Miről?

- Nem tudom. Mondjuk Amelia-ról.- ajánlottam.

- Hát... nem tudom... mit akarsz róla hallani?

- Hogy milyen volt a személyisége, és nem tudom... hasonlók.- tényleg nem tudtam mit akarok megtudni, de érdekelt.

- Huhh... kezdjük mondjuk az elején, az első nappal, amikor először megláttam. Egy átlagos napnak tűnt, de amikor megpillantottam arany színű tekintetét, elvesztem bennük és rögtön tudtam, hogy valami megváltozik...


Sziasztok! Itt a friss! Nagyon sajnálom! Bocsánatot kérek a Tom-fanoktól, de meg kellett tennem...:S
Az Guns n Roses számot itt meghallgathatjátok: http://www.youtube.com/watch?v=zRIbf6JqkNc
/ A szövegben a piros sorok azért vannak pirossal, mert az nagyon illik ide. /

Boldog szülinapot kívánok Amy Cullen-nek!!(L)

12. fejezet - Második csapás

- Mi lenne az?- kérdezte a főnök.

- Gyorsabbak, mint az gondoltuk volna. Már mindketten az utolsó akadálynál tartanak: a vérfarkasoknál.

- Remek. Mindjárt kezdődik a móka.

- És ki fog győzni?- kérdeztem egy kis idő után, amikor már kiment az őr vagy mi.

- Természetesen aki hamarabb ideér.- válaszolt a főnök.

- És, ha egyszerre érnek ide?

- Azt kétlem.

- De, ha mégis. Akkor ki lesz a győztes?

- Akit választasz.

- Akkor mi értelme volt beleszólni az életembe, ha én választok? Mert amúgy is kellett volna döntenem közöttük.

- Igen, ez igaz. De érdekesebb, ha nyomás alatt kell választanod, mert akkor tényleg azt fogod akit jobban szeretsz.

- Miért? A "vesztessel" mi történik?- emelkedett a hangom egy oktávot.

- Meghal.- hajolt bele a képembe mosolyogva. Majd kiegyenesedett.

- És miért jó magának, ha megöli az egyiket?

- Egyébként is meg kéne ölnöm valamelyiket, de így legalább az egyik életben marad.

- Miért kéne megölni őket?- kérdeztem.

- Kaptam egy parancsot, hogy Tom-ot és Oliver-t öljem meg. Tom-ot azért, mert már ember és sokat tud a mi világunkról. Oliver-t meg azért, mert sok borsot tört már az orrunk alá, amikből nem szeretnék egyet sem felsorolni. Én mondtam, hogy az feltűnő lenne, ezért annyit engedtek nekem, hogy az egyik szabadon elmehet, persze csak, ha nem beszél senkinek. És én egy kis játékkal tettem érdekesebbé.

- De én is tudok a világukról. Engem miért nem akarnak megölni??- mekkora hülye vagyok, örüljek már hogy én élhetek, de milyen élet lenne ez akármelyikük nélkül is??

- Mert te egy vámpírnak a hogy is mondjam? Újjászületése vagy, nem tudom másképp mondani. Egy vámpírnak, aki az előző életeiben mindig vámpír lett, de mindig tett valami olyat, hogy újból le kell élnie egy életet, hogy megtanuljon valami fontosat az életről. Ha megtanulta akkor véget ér az újjászületés.

- És mit kell megtanulnom?- már megint egy természetfeletti hülyeség, amit nem értek.

- Mi azt nem tudhatjuk. Oliver sem tudja, sőt ő nincs is tisztában vele, hogy ilyen jelentősége van a te újjászületéseidnek. Azt hiszi, hogy csak véletlen. De mindennek megvan a maga oka. Semmi sem történik ok nélkül.

- Aha.- mondtam inkább csak magamnak.

Valamit tennem kell. Valahogy üzennem kell nekik. Oliver! Oliver, remélem hallasz. Ez egy csapda, keresd meg Tom-ot és mondd meg neki, hogy hagyjatok itt. Meneküljetek, megakarnak ölni titeket. Az egészet elmagyaráztam neki gondolatban, remélem ilyen távolságból meghallja.

Bárcsak tudnám, hogy hol vagyunk. De mit számít? Inkább én haljak meg, mint ők. És, ha nem mentik a saját életüket, ha segíteni akarnak?

És mi van, ha egyszerre érnek ide? Akkor választanom kell. De kit? Mi alapján döntsek? Ó, Istenem! Miért vagyok én ekkora ribanc? Igen, az vagyok. Hogy képzelem én azt, hogy kettővel kavarok?

Vajon mi lenne, ha majd azt mondanám, hogy egyik se kell? Akkor talán elengedné őket. Vagy mindkettőt megöli. Remek.

Vagy azt mondom, hogy inkább engem öljenek meg. Nem akarok egy olyan világban élni, ahol az egyikük nincs. De melyikük elvesztése okozna nagyobb fájdalmat? Tom, mert miattam lett ember és megérdemelne egy teljes életet. De tényleg nem tudok más indokot mondani? Igaza van mindenkinek, csak bűntudatból vagyok vele.

És Oliver? Mit érzek iránta? Nos, ha el akarom rejteni az igazságot, akkor azt mondanám, hogy szeretem, de nem annyira mint Tom-ot. De nem, ez nem igaz. Mert akármennyire is fáj, de megkedveltem. Nem! Ez is csak a valóság elfedése. Szeretem! Nagyon! Igen! Kimondtam. De ez nem jelenti azt, hogy ha ő ér ide előbb, akkor a nyakába ugrok. Két okból is:
A) mert megvagyok kötözve
B) mert Tom-mal kell maradnom. Ha szerelemből, ha bűntudatból, nem érdekel. Vele fogok maradni. De akkor meg állandóan keresném a kapcsolatot Oliver-rel, hogy titokban, de vele legyek. De mi van, ha megölik? Tudnék Oliver nélkül élni? A válasz: nem.

Mindent elrontottam. Elegem van. Most rögtön szólok, hogy öljenek meg, és őket hagyják elmenekülni.

- Én... én...- próbáltam keresni a szavakat, de nem ment. Valami csörömpölés hallatszott kintről. Majd az ajtó betört és az őr gurult be a hozzánk. Majd az ajtón belépett két alak és egy négylábú állat. Ezek velük vannak?

Majd a fényben megláttam az arcokat: Tom, az állat Chris; és egy ismerős, de mégis idegen arc volt legelöl: Oliver, szeme a legfélelmetesebb piros árnyalatban pompázott, vicsorgott és hatalmas metszőfogain megcsillant a holdsugár, ugyanis este van.

Majd minden olyan gyorsan történt: mindenki egymásnak esett, én valahogy kiszabadultam a kötél fogságából és felálltam, majd egy hatalmas fájdalmat éreztem a bal oldalamon, ami egészen a hátam közepéig haladt tovább. Valami megcsikart, a földre estem és a sebből ömleni kezdett a vér, majd minden elsötétült. Azt hittem meghaltam. De ekkor még nem tudtam, hogy sokkal rosszabb történik...

11. fejezet - A játék neve : versenyfutás a vetélytárssal

- Mi?- kérdeztem vissza.

- Ne játszd az értetlent! Tudod jól miről beszélek.

- Honnan tudsz erről?

- Oh, szóval nem tagadod?- húzta fel a szemöldökét.

- És te mégis honnan tudod?- kérdeztem ismét.

- Te teljesen hülyének nézel? Azt hiszed attól, hogy ember lettem nem találom meg a módját, hogy valahogy vigyázzak rád? Főleg, hogy egy vámpír van a közelben?- kiabált.- Szóltam Matt-nek, hogy vigyázzon rád. Madár alakban ült az ablakodnál. Erre te: összebújva alszol egy mocskos vérszívóval...

- Én.. én..- próbáltam valami okosat mondani, ami felment minden bűnöm alól, de nem volt mentség tettemre.

- Aztán megcsókolod...- mondta egy oktávval magasabban.

- Én azt hittem, hogy...- alig bírtam beszélni, de felesleges is volt mert félbeszakított.

- Azt, hogy én vagyok. Oké... Aztán miután leraklak a házatok előtt, felmész a szobádba és ismét csókolóztok... És aztán a vérszopó elmondta a gondolataidat: Nem érdekelt semmi. Még Tom-ról is hajlandó voltam megfelejtkezni, csak ne hagyja abba. Szóval megfelejtkeztél rólam és őt fogdostad...

- Nem fogdostam!- vágtam közbe.

- Oh, bocsáss meg: csak simogattad. Kösz! Így már tényleg sokkal jobb!- mondta gúnyosan.- Aztán itt van az a sztori, hogy a volt csajának vagy valami újjászületett változata. És még a gondolataidban is olvas... Hát remek: majd ő megtalál, ha akar, de én nem viszlek vissza, az biztos. És ne keress! Ne szólj még egyszer hozzám!- felvette a bukósisakot. Elhajtott. Vissza se nézett.

Otthagyott egyedül abban az idegen erdőben sötétedéskor. Teljesen elment ez esze! Egyedül vagyok, hideg van és sötét.

Lekuporodtam egy fa tövébe és vártam, hogy esetleg Tom visszajön. De nem jött. Próbáltam gondolatban útmutatást küldeni Oliver-nek, hátha ő eljön értem. De fél óra után sincs semmi.

Vártam és vártam, de nem jött senki.

Levelek sustorgását hallottam a hátam mögül. Felálltam, próbáltam a hang forrását megkeresni, de csak elsuhanó árnyékokat láttam a sűrű erdőben. Forgolódtam mindig a hang irányába. Majd valaki leütött hátulról.

Nem tudom mennyi ideig lehettem eszméletlen, de amikor magamhoz tértem egy sötét helyen találtam magam, a fejem sajgott. Egy fekete ruhás, fekete köpönyeges, kopasz, piros szemű ember -vagyis vámpír- állt amellett a szék mellett, amihez odakötöztek.

- Na végre felébredt Csipkerózsika.- mosolygott rám: a metszőfoga sokkal hosszabb volt, mint a többi. Mint egy igazi vámpírnak. De.. de.. hogy? Lehet, hogy nem kéne a valóságot az Alkonyathoz hasonlítanom. De Oliver-nek nem ilyen a foga! Majd talán rákérdezek, ha kijutok innen élve. Amire jelen pillanatban nem sok esély van.

Körülnéztem: egy barlangféleségben voltam, a falnál körben vagy egy tucat vámpír állt. Az ő szemük is tűzpiros, látszott rajtuk, hogy: már régóta nem ittak, várják az alkalmat, hogy ez a főnökszerűség kimenjen innen és mindannyian rám vethessék magukat, és széttéphessenek, mintha egy csapat kutyának odadobnának egy cafat húst.

- Hol vagyok?- kérdeztem suttogva.

- Egy barlangban.- mondta a főnök. Na erre magamtól is rájöttem!

- Miért nem öljük már meg?- kérdezte az egyik őr. Felé néztem, az meg rám vicsorgott: neki is hosszú metszőfoga van.

- Nyugi, anélkül is jól fogunk szórakozni.- erre mindannyian nevetni kezdtek.

- Mi? Ezt meg, hogy értette?- emeltem fel a hangom gondolkodás nélkül.

- Rendeztünk egy kis versenyt a két hódolódnak.- értetlenül néztem rájuk.- Mindkettőnek küldtünk egy üzenetet, hogy a másik elrabolt. Nyomot is hagytunk, amin elindulhatnak.

- De ez miért jó magának?- kérdeztem a sírással küszködve.

- Mert nagyon érdekes a ti szerelmi háromszögetek.

- Ugyan miért?- kérdeztem flegmán.

- Mert megismerkedtél Tom-mal, aki erdőőr volt, beleszerettél. Aztán találkoztál Oliver-rel, ő pedig vámpír, aki az erdőőrök ellensége. Tom-ból egy támadás során ember lett. Utána beleszeretsz Oliver-be. Nem tudsz választani, összeveszel Tom-mal. Hát ebből nem akartam kimaradni. Kitaláltam egy játékot, aminek neve: Versenyfutás a vetélytárssal. Hát nem remek?

- És miből áll ez a "játék"?- kérdeztem.

- Különböző akadályokon kell átjutniuk: sima farkasok, vámpírok, vérfarkasok.

- De Tom ember!

- Erre az apró különbségre is gondoltunk: meghagytuk neki üzenetben, hogy egy segítőt hozhat.- vigyorgott elégedetten. Dörömböltek az ajtón. Ajtó egy barlangban?? Mindegy. Beengedték.

- Főnök, főnök! Jött egy hír a versenyzőkről.

- Mondjad!- utasította a főnök.

- Az ember a nagydarab testvérét, Chris-t választotta segítőnek. Ja, és van még valami...