Díj.:)

Szabályok:
1. Megköszönöm akitől kaptam, és belinkelem
2. Elküldöm azoknak, akik szerintem megérdemlik { max 10 embernek }
3. Értesítem őket az ajándékról
4. Leírom miért szeretek másoknak írni
5. Pár mondatban bemutatkozom a nagyvilágnak


1. Nagyon köszönöm Puszmónak! Köszi, hogy engem választottál. http://www.edbells-cullens.gportal.hu/gindex.php?pg=32061702&nid=5500925

2. Amy Hayley Cullen történetének
első: http://theelectvampirestory.blogspot.com/
és második része: http://thelecthellcurse.blogspot.com/
szuzii blogja: http://queenscurse.blogspot.com/
és persze nem utolsó sorban Gitta és Reni is kap: http://rengitwilight.blogspot.com/

3. Remélem észreveszik chat-be!xĐ

4. Mert szeretem/szeretném olvasni a pozitív és negatív kritikákat, amikkel javíthatok magamon.

5.
Blog-nevem: Stella Cullen (ezt tudjátok már)
Igazi nevem: Kovács Eszter
Születési dátumom: 1996. 01. 26. (most 14 vagyok)
Lakhely: Jászkisér, egy kisváros Szolnok megyében
Osztály: 8. b
Kedvenc kaja: milánói makaróni :)
Kedvenc együttesek: Muse, Guns n Roses, Tankcsapda, és még sok más Rock zene
Kedvenc könyv: Természetesen a Twilight Saga
Amit most olvasok: Üvöltő szelek (igen, amit Bella olvas az Alkonyatban)
Kedvenc film: Alkonyat, Újhold, A Karib-tenger kalózai 1-2-3, Taxi 1-2-3-4, stb.

Még egyszer köszi Puszmónak!!

10. fejezet: Reinkarnáció*

Lehelet finoman érintették ajkai az enyémeket. Alig éreztem édes ízét, ami nagyon zavart. Ez sarkallt arra a tettemre, hogy mindkét kezem elindult felfelé a kockás hasán, mellkasán, vállán; jobb kezem a tarkójánál fogva közelebb húztam magamhoz, bal kezem elindult lefelé ugyanazon az úton. Érintésem nyomán kicsit megremegett és az eleinte lágy csókból igazi heves csók lett. Amikor éreztem kezemmel a nadrágövét ismét elindultam felfelé, és immár mindkét kezem a nyakát ölelte. Megszűnt a külvilág: csak ő és én léteztünk abban a gyönyörű percben. Nem akartam, hogy vége legyen; nem akartam, hogy elmenjen. Nem érdekelt semmi. Még Tom-ról is hajlandó voltam megfelejtkezni, csak ne hagyja abba. De miért is legyen nekem jó: elhúzódott tőlem. Hát ez nem igaz...

- Nyugi.- mosolygott rám angyal módjára.- Amúgy ezt hol tanultad?- ráncolta össze homlokát.

- Mit?- nem értem miről beszél.

- Ezt a kezes dolgot.

- Nem tudom, csak úgy jött.- nem tudom mire akar kilyukadni.

- Csináltad már? Mondjuk Tom-mal?

- Nem, de ez most hogy jön ide?

- Értem.

- De ez miért olyan fontos?

Nem válaszolt.

- Mikor születtél?- kérdezte.

- 1993. május 13. De miért?

- Sejtettem.- mondta inkább csak magának.

- Beszélj már! Mi van?!

- Hallottál már a reinkarnációról?

- Igen, de nem tudom mi jelent.- pirultam el, mint a hülyék.

- Nem vagy hülye, Édesem!- ölelt meg Oli.

- Oli? Hmm.. Tetszik..- puszilta meg a homlokom.

- Na, de most már magyarázz már el mindent!- bújtam ki öleléséből és leültem az ágyra. Ő is ezt tette.

- A reinkarnáció más szóval lélekvándorlás. A volt társam, Amelia 9 hónappal a születésed előtt halt meg.

- És te... arra gondolsz..., hogy én ő vagyok? Vagy mi?

- Hát valami olyasmi...

- Huhh... Hát ez.. És, hogy jön ide ez a kezes dolog?

- Hát ezt Amelia csinálta.. velem..- sütötte le szemét.

- És biztos, hogy bennem született újjá vagy mi?

- Teljesen biztos.

- És akkor most mi van?- értetlenül nézett ismét rám.- Mármint velünk mi van?

- Nem tudom. De azt szeretném, ha engem választanál.- nézett rám könyörgő szemekkel.

- Nem tehetem...

- De miért?? Én meg tudnálak védeni mindentől és mindenkitől. És csak azért akarsz Tom-mal lenni, mert azt hiszed, hogy a te hibád, hogy ember lett. Szeretlek. És te is szeretsz engem.- mutatóujját végighúzta állam vonalán, és ajkai ismét közelítettek. Csak egy pillanatra értek ismét össze, de én elfordultam, ő pedig csalódottan dőlt hanyatt az ágyamon.

- Nem tehetem...- ismételtem magam.

- De! Igenis teheted! Miért ne tehetnéd? Szakíts vele! Így senkinek nem jó.

- Nem tehetem ezt vele! És így neki jó lesz!

- Neki... talán... És neked?- felült.

- Nekem is jó lesz, ha őt boldognak látom.

- És mi van azzal amit a csók közben gondoltál?

- Mi is volt az?- értetlenkedtem.

- Nem érdekelt semmi. Még Tom-ról is hajlandó voltam megfelejtkezni, csak ne hagyja abba.- ismételte el a gondolatomat.- Ezzel mi van?- szegezte rám tekintetét.

- Nem tudom!- felálltam és szembe fordultam vele.- Most jobb lesz, ha elmész.

- Én innen egy tapodtat sem mozdulok.- játszotta az ötévest.

Csörgött a mobilom. Szerencsére...

- Szia, Tom!

- Szia, Stella! Csak azért hívtalak, hogy lenne-e kedved motorozni?

- Jaj, a legjobbkor! Persze, van kedvem.- az ablak felé fordultam.

- Miért a legjobbkor?

- Csak mert van itthon egy Nagy Probléma...

- Sajnálom. Akkor 10 perc múlva ott vagyok. Addig is szia!

- Szia!- letettem.

- Szóval Nagy Probléma a nevem??- osont a hátam mögé Oli, és hátulról átölelt.

- Ne, kérlek!- bújtam ki öleléséből.- Most már tényleg menj!

- Én aztán nem!- makacskodott tovább.

- Jó, akkor én megyek.- az ajtó felé vettem az irányt, és becsaptam magam mögött.

A ház előtt vártam, hogy jöjjön Tom. Nemsoká meg is érkezett.

- Szia! Szállj fel!

- Szia! Oké!- felszálltam. Őrületes sebességgel száguldottunk ki a városból. Fogalmam sincs hová mehetünk. Messze a várostól egy másik erdőben álltunk meg. Leszálltam.- Miért hoztál ide? Mit csinálunk?- érdeklődtem.

- Én is kérdezhetném, hogy mi a francot művelsz azzal a vérszívóval a szobádban?!- kiabálta miután levette a sisakot. Arcán őrületes düh tükröződött...


*reinkarnáció: lélekvándorlás. Részletesebben: http://hu.wikipedia.org/wiki/L%C3%A9lekv%C3%A1ndorl%C3%A1s

9. fejezet: Új diák

Ilyen autója van Olivernek.
/BMW M3 E46 Coupe/

Szép álmaim voltak. Boldog voltam. Ébredezni kezdtem. Szorosabban öleltem magamhoz azt, aki itt volt egész este. Felhúztam magam az arcához még mindig csukott szemmel. Majd megcsókoltam, szó nélkül visszacsókolt. Teljesen magára húzott. Testem tökéletesen simult övéhez. Olyan más volt most a csók, olyan szokatlan, olyan új, olyan jó. Édeskés ízt éreztem, de nem foglalkoztam vele, csak csókoltam tovább, amikor jéghideg kezek emlékezettek a pólóm alatt, hogy nem Tom-mal aludtam el. Kiszabadultam öleléséből és az ágy legtávolabbi sarkába húzódtam.

- Ne! Ne! Ne!...- motyogtam magamnak. A lábamat felhúztam, arcomat tenyerembe temettem és ráhajtottam térdemre. Mit tettem te jó ég? Nem igaz! Miért nem tudok én gondolkodni mielőtt valami hülyeséget csinálok? Miért? Most mit tegyek? Sós könnyeim pizsamámat áztatták. Ha eddig nem is, akkor most biztos meghalok.

- Stella...- szólongatott halkan Oliver, odajött hozzám és vállamra tette kezét. Leráztam magamról.

- Nem! Te most menj el! Nem akarlak látni!- nem mozdult, csak nézett rám arany szemeivel.- Mire vársz?! Tűnj már el!- kiabáltam.

- Most mit kiabálsz? Én tehetek róla?- emelte fel hangját ő is.

- Igen! Mégis miért olvasol te egyáltalán a gondolataimban? Tudtad, hogy nem rólad van szó. Minek csókoltál vissza?

- Nem tudtam, hogy kire gondolsz! Nem említettél nevet. Azt hittem rólam van szó.- védte magát.

- Igazad van.- tényleg nem gondoltam névre. Motorhangot hallottunk.

- Stella, érted jött a barátod. Ne várakoztasd meg!- kiabált fel mamám.

- Kérlek, most menj!- suttogtam erőtlenül Oliver-nek.

- Nem, most végre találtam valamilyen kapcsolatot a volt társamhoz, rajtad keresztül. Nem szakíthatsz el tőle. Nem szakíthatsz el magadtól.- kérlelt. Ezek a szavak a szívem legmélyét kezdték el mardosni.

- Menj, így is megnehezíted a döntésem.- gyötrődtem.

- Rendben, de megtalálom a módját, hogy veled lehessek. Nem adom fel ilyen könnyen.- simította meg az arcomat, amitől elpirultam. Egy halvány, de gyötrelmes mosolyos jelent meg arcán, majd távozott az ablakon keresztül. Lehet, hogy rosszul döntöttem? Mert őt is megkedveltem. Nagyon is. De én Tom-ot szeretem. Tom-ot kell szeretnem. Miattam lett újra ember, ennyivel tartozok neki.

- Siess már!- kiabált újra Nagyi.

- Jól van már na! Mindjárt.

Gyorsan felvettem egy Guns 'n' Roses-os pólót. Felkaptam a táskám.

Levágtattam a lépcsőn.

- Szia! Majd jövök.- kiabáltam vissza, de már ki is értem a házból.

A ház előtt várt a már ismerős motor. Felültem mögé.

- Szeretném, ha lassabban mennénk. Már nem vagy sebezhetetlen.- először azt hittem, hogy rosszat mondtam, mert pár percig meg se szólalt.

- Ne aggódj!- mosolygott.

Amikor odaértünk az iskolába leparkolt és együtt indultunk az épület felé. Egy ezüst színű BMW-nek támaszkodva megláttam Őt. Na nee...

Mit keresel te itt?- kérdeztem gondolatban.

Megrántotta a vállát és széles mosoly terült szét arcán. Elfordítottam a fejem, és Tom-mal haladtunk az én első órámra. Sajnos ma nem lesz közös óránk; a biosz terem előtt elköszönt és leültem a helyemre. Elővettem a füzetemet, mert írunk, de nem igazán arra figyeltem.

A ma reggel történteken gondolkoztam és az álmomon. Hozzá tartoznék? De ő vámpír, habár semmi jel nem utal arra, hogy nehezére esne ellenállni a véremnek. Tom pedig már ember, így sokkal könnyebb lesz nekünk. De, ha belegondolok mindkettőjükkel csókolóztam és jobb volt... Nem fejeztem be, mert Oliver lépett be az ajtón fülig érő szájjal. Nem gondolni semmire! Nem gondolni semmire! Koncentrálni a biológiára! Szóval ez itt van, ennek ez a feladata.- kezdtem mutogatni az egyik ábrán, de fogalmam sem volt, hogy miről beszélek. Oliver elindult felém, és mellém ült le. A szemem lesütöttem, de éreztem, hogy engem néz.

- Szóval kivel volt jobb?- kérdezte még mindig hatalmas mosollyal.

- Mi?- adtam a hülyét. Felé fordultam, lábamat felhúztam, a hátamat a falnak támasztottam.

- Tudod jól miről beszélek.- nézett rám gyönyörű szemeivel. Ne! Ne nézzen így rám! Ennek nem tudok ellenállni.

- Természetesen Tom-mal.- hazudtam, de mivel belelát a fejembe, ezért nem titkolhattam az igazat előle.

- Nézz a szemembe és úgy mondd!- emelte fel az állam.

Igen! Veled volt jobb! Fantasztikus volt! Tökéletes! Most boldog vagy??- üvöltöttem neki gondolatban.

- Igen. De figyelj rám. Csókolj meg még egyszer és utána dönts kettőnk között!

- Nem kell választanom, már döntöttem: Tom-mal maradok.- most határozottságom bizonyítására a szemébe néztem, ami hiba volt, mert meginogtam és a mondat végén elcsuklott a hangom.

- Ezt még megbeszéljük, de most jön a tanár.- mondta.

Nincs mit megbeszélnünk.- szögeztem le. Mire kaptam egy szúrós pillantást tőle.

- Gyerekek, hadd mutassam be új diákunkat, Oliver Damon-t.- mutatta be nekünk a tanár.- Ha neki nem sikerül a dolgozat akkor nem lesz beírva.- a kis mázlista.

Nem sok feladatot tudtam a dolgozat kérdéseiből, már be akartam adni a lapot, amikor az eltűnt előlem, majd egy szempillantás múlva tökéletesen kidolgozva került vissza elém. Oliver... Ránéztem és mosolygott, mint mindig.

A dolgozatok be lettek szedve, az óra unalmasan zajlott tovább.

A bal kezemmel a fejemet támasztottam, mert azt hittem mindjárt elalszok az unalmas magyarázástól; a jobb a térdemen pihent, amikor valami kellemesen hideg kezdte simogatni kezem fejét, majd megfogat azt.
Engedd már el!- elengedte.- Na azért!

Az óra véget ért. A többi óra is unalmasan telt. Ebédlőbe Amy-vel ültem.

- Te láttad már azt az új diákot? Irtó jól néz ki! Ó az a barna haj, és azok az arany szemek...- áradozott Amy. Én közben az ebédlőt kémleltem. Meg is találtam Oliver-t, aki épp Amy felé pillantott és röhögött.

Jól van már na! Ne nevess!- fegyelmeztem gondolatban. Tom jelent meg asztalunknál, leült mellém és egy csókkal üdvözölt. Mikor végzett egy futó pillantást vetettem Oliver felé, akinek arcáról eltűnt az összes vidámság. Jobban láttam rajta vámpír énjét, de aki nem tud ilyeneket, csak a sima emberi dühöt látták benne.

- Van még órád?- kérdezte Tom.

- Nincs.

- Rendben, akkor hazaviszlek.

- Remek.- felálltunk az asztaltól és elköszöntünk Amy-től.

Éppen száguldottunk haza, amikor motorzajt hallottam mögöttünk. Hátranéztem: az ezüst BMW volt az.

Menj már a dolgodra!- üzentem neki.

Az autó motorja felbőgött és hatalmas sebességgel száguldott el mellettünk. Félelmetes látványt nyújtott a feltuningolt ezüst szörny.

Amikor hazaértünk Tom nem akart bejönni. Felmentem a szobámba, de tanulás helyett beraktam egy Guns 'n' Roses CD-t és max-ra vettem a hangerőt. Mamám úgy sincs itthon, így őt nem zavarom vele. Szomszédok sincsenek.

Hanyatt dőltem az ágyon, becsuktam a szemem és élveztem a zenét.

A egyik kedvenc számom volt éppen -a Live and let die-, amikor hirtelen a szám a felénél megállt. Felültem és Oliver áll az ágyamnál, kezében a HIFI távirányítóval, száján a már jól ismert vigyorral. Ne mááár!- és visszadőltem az ágyra.

- Figyelj már rám! Valamit még meg kell beszélnünk.

- Én nem akarom! Menj el! Szállj ki az életemből! Kérlek!- a mondandóm elején még határozott voltam, de végére már megint meglágyultam pillantásától.

- Nem! Én kérlek téged!- megfogta egyik kezem és felhúzott az ágyról. Derekamat szorosan magához húzta, arca közelített az enyémhez.- Kérlek!...- lehelte szinte hangtalanul, és ajkai vészesen haladtak az enyémek felé...

8. fejezet: Álom mással

- Mi az? Meghalt??- ordibáltam könnyeimmel küszködve.

- Nem, de...

- Mi az?? Beszélj már!!- türelmetlenkedtem, de ez érthető jelen helyzetben.

- Nem tudjuk hogyan, de ember lett. Teljes mértékben, nem erdőőr többé. Nem tud semmivé átváltozni, ember lett.- mondta halkan.

- De hogyan??- tettem fel a kérdést inkább csak magamnak.- És egyébként jól van?

- Igen.- mondta flegmán, szemét forgatta.

- Na akkor induljunk!- lelkesedtem, Oliver a kezével kibuktatta a térdem, majd szerencsére elkapott és úgy emelt fel.- Te mit csinálsz?

- Elviszlek hozzá.- mondta még mindig unott hangon.- És hát nem hiszed ugye, hogy emberi tempóban tesszük meg az utat?- mosolygott végre. De miért akarom én boldognak látni?

Elindultunk. A fejem mellkasának támasztottam, éreztem csodás illatát. Nem bírtam betelni vele. Amikor az Alkonyat-ot olvastam próbáltam elképzelni Edward-é milyen lehet, de álmaimban sem létezett ilyen illat. Nem hasonlítható egyik parfümhöz sem. Lassan elszenderedtem.

Egy házban voltam. Aludtam. Amikor felébredtem nem voltam egyedül, Oliver feküdt mellettem és mosolygott. Megsimította a az arcom.
- Jó reggelt, Kedvesem!-köszöntött engem.- Hogy telt az utolsó alvással töltött estéd?- érdeklődött.
- Jól, köszönöm. Ezentúl legalább majd nem kell alvással pazarolnom az időt, és Veled lehetek.- mondtam vidáman.
- Készen állsz az átváltozásra?- nézett rám gyönyörű arany szemeivel.
- Igen.
- Biztos, hogy Velem akarod tölteni az örökkévalóságot?- aggódott.
- Persze. Hozzád tartozom. Egymásnak vagyunk teremtve...

Felébredtem. Az álom megrendített, de azt majd később elemzem. A hangokra figyeltem.

- Mit tettél vele te vérszívó?- hallottam Tom bosszús hangját.

- Semmit, csak alszik.

- És, hogy mered a karjaidba venni?- akadt ki Tom.

- Fáradt volt és visszahoztam neked.-válaszolt, de halkan folytatta, amit csak én hallottam.- Ha tudnád, hogy még meg is csókoltam...- ököllel a mellkasába ütöttem, ami inkább nekem fájt, mint neki. Halkan kuncogott az egészen.

- Tedd le és menj!- szinte már parancsolta Tom.

- Még találkozunk, édes!- súgta Oliver a fülembe miközben letett, majd el is tűnt. Édes az ő jó édes... És mégis mikor találkoznánk?

- Hogy vagy?- ölelt meg Tom.

- Én jól, de inkább tőled kérdezem. Hogy vagy?

- Jól. Nem érzek semmi változást, még mindig nehezen hiszem el. Olyan hihetetlen.

- Haza kéne mennem. Régóta nem voltam otthon. Nagyi már biztos aggódik. Tényleg, mennyi az idő?- teljesen elvesztettem az időérzékemet.

- Reggel 6 van.- nézett az órájára.

- És milyen nap?

- Azért annyi idő nem telt el, vasárnap reggel van.

- És mit mondunk? Hol töltöttem az éjszakát?

- Nálunk. A vendégszobában. Természetesen.- mosolygott.

- Na akkor szerintem indulok haza. Te jössz?- kérdeztem Tom-ot.

- Nem akarom a mamádat zavarni korán reggel. Meg tanulnom is kell.

- Basszus! Én meg holnap írok bioszból! Szia!- köszöntem el.

- Szia!- majd megcsókolt.

Hajnalban nagyon szép volt az erdő. Az őszi levelek és a napsugarak tökéletes párost alkotnak. A madarak elköltöztek, az erdő kihaltnak tűnik, de mégis ez számomra a legcsodálatosabb látvány. Hogy miért? Nem tudom. Talán a hangulata miatt. Talán a tudat, hogy egyedül lehetek valahol. Sok 'talán' jutott még eszembe, de egyik se volt az igazi. Valami más okának kell lennie, hogy ennyire tetszik, mert sosem szerettem az őszt. De nem tudtam rájönni mi lehet az a valami.

Nemsokára hazaértem, mamám fel-alá járkált a szobában.

- Mégis, hogy képzeled, hogy nem jössz haza éjszakára? Halálra rémítettél. Hát így bízzanak rám a szüleid téged? Ha legközelebb ilyet csinálsz, csak mondd meg, de egy szó nélkül elmenni nagy felelőtlenség.

- Rendben. Még kell tanulnom, úgyhogy felmegyek a szobámba.

Kettesével vettem a lépcsőfokokat. A szobámban furcsa látvány fogadott: az ablak nyitva, az ágyamon pedig Oliver fekszik. Kényelmesen a hátán feküdt, egyik keze a feje alatt, a másikba pedig egy tollat forgatott. Az ajtót gyorsan becsuktam magam mögött, nehogy a mamám észrevegye. Az ablakhoz siettem, hogy becsukjam mert kezdtem fázni.

- Örülök, hogy azt akarod, hogy ne menjek el.- szólalt meg Oliver mosolyogva.

- Ezt mégis honnan veszed?- dőltem neki az ablakpárkánynak.

- Az ablakon jöttem be, ott is terveztem a távozást, de ha elzárod az utat, akkor két dologra tudok következtetni: ez egyik az, hogy a bejárati ajtón akarsz kiengedni, ahol a mamád észrevehet, és úgy fogsz neki bemutatni mint a pasidat. A másik az, hogy eleve nem akarod, hogy elmenjek, és itt töltsem az éjszakát. Nekem az utóbbi variáció jobban tetszik, de a másik se rossz.- kacsintott rám.

- Ha így látod akkor tessék. Szabad az út.- nyitottam ki az ablakot.

- Hm..hm.. Nincs kedvem elmenni, kényelmes az ágyad.- nyújtózkodott egyet.

- Te tudod, de én most tanulok.- odamentem hozzá és a kezéből próbáltam kiszedni a tollat. De csak nem akarta ideadni.- Add már ide!- kezdett már az agyamra menni. De még mindig szórakozott.

Meguntam, a táskámból kivettem a tolltartóm, abból pedig egy másik tollat, ami nem olyan jó. Ami nála van az a kedvenc tollam. Elkezdtem írni a házit, amikor a toll megjelent a fejem mellett. Észre sem vettem, hogy a hátam mögé lopódzott. Kivettem a kezéből és azzal írtam tovább. Egyszer majd megunja, hogy nem foglalkozok vele.

De csak nem akart elmenni. Feküdt csendben, néha dúdolt valami ismerőset, de nem akartam rákérdezni, mert akkor még azt hiszi, hogy foglalkozok valamivel. Valamikor elkezdett magába kuncogni, de azt sem akartam megkérdezni.

Lementem ebédelni, amikor felmentem még mindig ott volt. Vacsorázni is elmentem, de még mindig nem ment el.
Már fürdenem kellett volna, de ez még mindig itt dekkolt.

- Na én megyek zuhanyozni.- jelentettem ki. Erre felállt, azt hittem elmegy, de jött utánam.- Te meg mit csinálsz?- fordultam felé. Nagyon közel állt hozzám. Ekkor beugrott, hogy miért szerettem meg az őszi erdőt. A szeme színére emlékeztet.

- Megyek veled zuhanyozni.- vigyorgott rám kajánul. Irtó dühös lettem rá. Hogy képzeli azt, hogy én.. vele.. zuhanyozni? Reflexből adtam neki egy pofont, de ez is inkább nekem fájt. Tovább vigyorgott.

- Kérsz még egyet?!- néztem rá dühösen. Mosolyogva visszafeküdt a "helyére", vagyis az ágyamra.

Emberi teendőim elvégzése után visszamentem a szobámba, Ő még mindig ott volt. Engem már nem érdekel, én hulla fáradt vagyok, alszok, nem tud érdekelni, hogy itt van.

Befeküdtem az ágy másik végébe és próbáltam aludni. Forgolódtam, de nem jött álom a szememre. Egy sóhajt hallottam a sokadik átfordulásom után. Oliver odajött és mellére vont. Elkezdtem ficánkolni, nem akartam így vele aludni. Vagy mégis? Megint kuncogni kezdett Oliver.

- Nyugi már! Próbálj így aludni.- visszahúzott izmos mellkasára. Hmm.. de még milyen izmos, és milyen jó az illata. Megint nevetni kezdett. Ó, hogy az a...

- Te olvasol a gondolataimban.- húzódtam el tőle, de csak azért, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Hát.. Igen.- nevetett tovább, egyre hangosabban. Biztos eszébe jutott, hogy miket gondoltam eddig róla. Bólogatni kezdett. Hát ez nem igaz! Arcomat mellkasába temettem. Ez annyira kínos.- Nyugi, már hozzászoktam, és jól esik. Főleg Tőled.- simogatni kezdte a hátam.

És van más képességed is?- kérdeztem gondolatban.*

- Nincs. De én ennek az egynek is örülök, mert legalább tudom mit gondolsz rólam.

Ez nem igazságos.-duzzogtam.

- De nekem tetszik.- kuncogott.

Nekem is tetszene, ha olvasnék a Te gondolataidban.

- Az meg velem szemben nem lenne igazságos.- mindketten nevettünk.- Majd egyszer válaszolok minden kérdésedre, de most aludj, Édes!

Miért hívsz így?

- Mert olyan aranyos vagy amikor elpirulsz, és édes az illatod.- hallottam a hangján, hogy mosolyog.

A tied is.- nevetni kezdett.

- De most már tényleg aludj!- puszit nyomott a homlokomra.

Elhelyezkedtem a karjaiban és lassan elindultam az álmok édes útján...


*A dőlt betűseknél gondolatban szól Oliverhez.
Remélem tetszik...:)

7. fejezet: Első csapás

Amikor magamhoz tértem csak az járt a fejemben, hogy meg fognak ölni. Vámpírok, igazi vámpírok tartanak erre. Nem is beszélve a farkasokról. És ezek tényleg igaziak lesznek, nem olyanok mint a könyvekben. Meg fognak ölni! Miért nincs nekem normális életem? De nem! Ha az lenne, akkor nem ismertem volna meg Tom-ot. Pedig jelen pillanatban ő a legfontosabb az életben. És akár őt is elveszthetem. Az rosszabb lenne, mintha én halnék meg.

Mozgolódni kezdtem, kinyitottam a szemem és egy ismeretlen helyen találtam magam. Egy fiatal férfi állt az ágy végénél, a szeme gyanúsan fekete és piros közötti színárnyalatú volt. Vámpír! Gyorsan felálltam az ágyra amin feküdtem. Hátrálni kezdtem, lementem az ágyról, egészen a szoba sarkáig menekültem.

- Ne félj tőlem! Nem akarlak bántani!- mondta bársonyos hangon. Egyszerűen elbűvölt, de ez egy pióca!

- Nem, a fenét nem! Vámpír vagy!- ordítottam rá. Teljesen pánikba estem. Nem is volt időm elbúcsúzni Tőle!

- Igen az! De próbálok nem emberekkel táplálkozni, de megnehezíted azzal, hogy az illatod szétáradt a szobában.

- Nem hiszek neked! A szemed fekete, akik állatokat isznak azoknak arany szokott lenni.- lepleztem le.

- Azt mondtam próbálkozok. Nemrég kezdtem. Nem akarlak bántani.- ismételte. Majd elindult felém.

- Nem mész innen!?- kiabáltam hisztérikusan. Felugrottam az ágyra, de amikor le akartam ugrani a lábam megakadt a takaróban és hasra estem. Már vártam a közelebbi ismerkedést a földdel, de elkaptak. A vámpír volt az, de nem engedett el akkor sem, amikor már biztosan álltam a lábamon.- Most már elengedhetsz!- de nem mozdult. Közelebb hajolt, megszagolta a nyakamat, majd a szám felé vette az irányt. Ütögetni kezdtem mellkasát, aminek semmi eredménye.

- Olyan mámorító illatod van!- orra hegye az államat simogatta, majd megcsókolt. Ajkainak édes íze megbódított. Időben észhez tértem, erősebben ütögettem izmos mellkasát.

- Nekem...- beszéltem bele a csókba, aminek köszönhetően levette rólam a mézédes, de vérszívó száját.- Nekem van barátom!- üvöltöttem le a fejét.

- Nem sokáig.- jegyezte meg halkan a vérszopó, de mivel még mindig a derekamat fogta meghallottam.

- Ezt hogy érted?

- Hamarabb érkeztünk az erdőjükbe, váratlanul érte őket a támadás. Megsérült.- mondta teljesen nyugodt hangon.

- Mi?? Beszélj!- kiabáltam még mindig.

- Az egyik farkas megharapta. Én jobbnak láttam a te megmentésedet. Elhoztalak hozzám.- vigyorgott rám.

- Te állat!! Nekem is ott kéne lennem! Segítenem kéne nekik!

- Jobban szeretem az Oliver-t. És mégis hogyan tudnál nekik segíteni?- elengedett. Leültem az ágyra és sírtam. Leült mellém és átölelt.

- Menj innen!- löktem el magamtól.- Oda kell mennem!- álltam fel és az ajtó felé vettem az irányt.

- Nem mehetsz oda! Megölnek!- kapott el az ajtóban.

- Őket is megölik!

- És attól mivel lesz jobb, ha te is odamész meghalni?- kiabált már ő is.

- Nem tudom, de legalább együtt halunk meg!

- Te bolond vagy!- mondta komolyan.

- Miért te nem így gondolkodnál, ha a barátnőd lenne Tom helyében?- néztem fel rá, nagyon magas, legalább egy fejjel magasabb nálam.

- Nekem már nem kell több barátnő.

- Miért?

- Figyelj, elmesélem a történetem: Ember voltam, 19 éves. Éltem a velem egykorúak életét. Ittam, drogoztam, a cigit pedig utáltam. Nem tanultam semmit. Jött egy lány, gyönyörű volt, a legjobb tanuló a züllött fiatalok között. Megbabonázott, azt hittem megőrültem. A bőre jéghideg, szeme színe változik. Senki nem hitt nekem. A saját szüleim küldtek pszichológushoz, az pedig diliházba. Már magam is biztos voltam benne, hogy oda való vagyok. Amikor az intézet szobájának ablakában megjelent Ő. Megszöktetett, elmesélt mindent. Átváltoztatott, boldogok voltunk. Állati vérrel táplálkoztunk, de megölték. Nem tudták, hogy a társa vagyok, ezért csatlakoztam hozzájuk, hogy később megbosszuljam. De rászoktattak az emberi vérre, és csak akkor tértem észhez amikor megláttalak téged. Pont olyan vagy, mint Ő volt. Csak emberi kiadásban.- mosolygott. Elpirultam, remek.

- Sajnálom ami Vele történt.

- Megyek megnézem mi van velük! De itt maradsz!- figyelmeztetett. Majd eltűnt.

Minek hozott ide? És még merészel engem megcsókolni? Pedig olyan édesek voltak ajkai, mint a méz. Nem!! Hát én hülye vagyok? Most Tom a legfontosabb. Az számít, hogy Ő épségben legyen. És most komolyan odamegy Oliver? Oliver. Szép neve van. Illik hozzá. De én komolyan hülye vagyok? Kezdek kételkedni az ép eszemben. És milyen név ez egy vámpírnak? Szegény, biztos még mindig szomorú a társa miatt.

Pár percig még gondolkoztam, amikor Oliver jelent meg az ajtóban. Arca nem sok jót árult el.

- Mi történt?- pattantam fel az ágyról.

Nem válaszolt.

- Beszélj! Mi történt?

- Hát Tom-ot ugye megharapta az egyik farkas és...- nem igaz, nem lehet kiszedni belőle semmit.

- És? És mi?- kiabáltam.

- Hát.. ő..- elhalkult.

- Mi az? Meghalt??- ordibáltam könnyeimmel küszködve...

6. fejezet: A család

Egyre haladtunk be az erdőbe. Sötét volt, pedig most kelt fel a nap. A szép nyári táj őszi színekbe burkolózott. A félelemtől remegni kezdtem. Ezt Tom is észrevette, mert a derekamnál fogva az oldalához húzott és így szólt:

- Nem kell félned! Még csak a családomhoz viszlek. Az egyszarvúakhoz nem akarlak, mert nagyon ingerlékenyek, szerintem a vérük teszi. De gyorsan lenyugszanak.

- A vérük? Miért? Mi van a vérükkel?- néztem Rá kérdőn.

- Arany színe van a vérüknek. Szó szerint a folyékony arany, nyilván ezért szeretik a vámpírok.

- Ez elképesztő!- tátottam el a szám.- És Te tudsz ilyenné változni?- kíváncsiskodtam.

- Nem, csak ez a kivétel van meg a vámpírok.- belenézett a szemembe, és elvesztem bennük.- Megérkeztünk.- fordította el a tekintetét, megálltunk és egy nagy ház volt az erdő közepén. Két emeletes volt, egy nagy terasszal, erkélyekkel. Álmaim háza volt. Sosem hallottam, hogy az erdőben állna egy ház, ráadásul ilyen nagy.- Bemehetünk?- kérdezte Tom.

- Igen, persze.

Elindultunk a bejárat felé, felmentünk a teraszra. Tom kitárta előttem az ajtót. A nappali és a konyha egybe volt, a legmodernebb felszerelésekkel felszerelve. A konyhából jövő ínycsiklandó illatok elárasztották az előteret. Egy fiatalos nő állt nekünk háttal és éppen megterítette a nagy asztalt. Megfordult és kezet nyújtott nekem:

- Üdvözöllek Stella! Örülök, hogy végre megismerhetlek. Légy üdvözölve nálunk. A nevem Agatha. A férjem, Edwin dolgozik, majd máskor vele is megismerkedhetsz.

- Én is örülök, hogy megismerhetem.- próbáltam udvarias lenni, ami nekem sosem a megfelelőképpen jött össze.

- Kérlek tegezz nyugodtan, és Edwin-t is.

- Rendben, Agatha.- huhh, de furcsa.

- Chris és Matt hol van?- szólalt meg végre Tom is, aki még mindig a derekamat ölelte.

- Az előbb valami hülyeségen összekaptak és most farkas alakban kergetik egymást valahol.- nevetett Agatha, Tom is nevetni kezdett.

- Majd megkeressük őket.- válaszolta Tom és kituszkolt az ajtón.

- Tudod, hogy hol vannak?- kérdeztem, amikor már az erdő felé tartottunk.

- A tónál. Biztos fürdetik egymást. Azt szokták ilyenkor.

Már messziről hallani lehetett a víz csobogását. Útközben apróbb ruhadarabokat is észrevettem. Nemsokára oda is értünk. Csak azt láttuk, hogy két nagy fekete farkas hol előbukkan, hol eltűnik a víz alatt. Észre vettek minket. A nagyobb darab rám nézett és a szeme elkezdett feketedni, majd a következő pillanatban visszaváltozott emberré. Csak a feje és széles válla látszott ki a vízből, de mindketten elpirultunk. Tom röhögésben tört ki, a kisebb farkas is. Elég érdekesen hallatszott a farkas-nevetés.

- Ő itt Stella. Stella ők itt Chris és Matt- mutatott be minket egymásnak Tom.

- Szia, örülök, hogy megismertelek. De kérlek fordulj el, mert nagyon hideg a víz és nem szeretném, hogyha khm.. baj lenne belőle khm..- rögtön rájöttem mire gondol, megint elpirultunk és a többiek nevetésben törtek ki. Arcomat beletemettem Tom mellkasába amíg Chris kimászott.

- Visszafordulhatsz.- szólt Tom. Amikor ezt megtettem csak Matt-et láttam. Ő viszont felkészült, mert teljes ruházatban állt előttem.

- Szia! Matt vagyok, én is örülök, hogy megismertelek.- köszöntött.

- Szia! Látom nálad volt ruha.- mosolyogtam rá.

- Igen. De nemsoká Chris is csatlakozik. Láttad már Tom-ot valamilyen állat formájában?

- Igen. Nyúlként és ugye farkasként.

- Remek. És kíváncsi vagy még valamilyen állatra?- kérdezte mosolyogva.

- Persze!- vágtam rá rögtön.

- Válassz egy állatot.- szólalt meg végre Tom is. Gondolkozzunk... Mi is legyen? Mi is legyen?

- Róka.- találhattam volna ki jobbat is, de az sokáig tartott volna.

- Mindjárt hívok egyet.- mondta Matt és eltűnt az erdőben. Eközben Chris is megjelent. Ruhában. Szerencsére.

- Bocs Stella, de nem volt nálam váltásruha. Miről maradtam le?- érdeklődött mosolyogva.

- Nem baj. Semmi fontosról. Matt elment rókáért, mert Tom át fog változni.- tájékoztattam.

- Ez jól hangzik.- mosolygott Chris.

Vártunk, de Matt csak nem jött. Majd egy farkasvonyítás hangzott a távolból, majd még egy immár közelről. A fiúk arca izgatott lett. Tom szorosan magához húzott. Egy fekete farkas lépett ki a fák közül, felismertem Matt-et. Róka sehol, de most már nem is érdekelt. Valami történt.

- Mi baj van?- kérdeztem őket. Senki nem válaszolt.- Mi történt?- már majdnem kiabáltam.

- Egy farkasokból és vámpírokból álló csapat eldöntötte, hogy a mi erdőnket veszik célba. Sokan vannak, nagyon, nem hiszem, hogy elegen vagyunk ellenük.- mondta Chris.

- Mikor érnek ide?- kérdezte Tom Matt felé fordulva. Ő válaszolt valami, de nem értettem, mert ugatott.- Annyi talán elég lesz, hogy felkészüljünk.- mondta Tom.

- Mikor érnek ide?- kérdeztem Tomot.

- Egy-két hét.- válaszolt. Szédülni kezdtem, sose gondoltam, hogy egy mese valóra válhat, pedig most ez történt. Vámpírok és farkasok hada közeledik felénk. Vérszomjas, veszedelmes vámpírok. Félelmetes, kegyelmet nem ismerő farkasok. Elájultam, már vártam a földdel való találkozást, de valaki megfogott, és felemelt. Elindultunk valamerre, de előttem minden elsötétült...