8. fejezet - Búcsúzások

Sziasztok! Nos, most gyors voltam és már meg is hoztam a 8. fejit! Összesen 9 lesz szóval erre szeretnék sok komit kapni... Nem csak 3-at... Igaz, nem lett valami jó feji, ahogy az előzőek sem, de a 3. könyv kárpótolni fog titeket, remélem... Most pedig olvassatok!!:)


Haladtunk vissza, oda, ahol meghaltam. Nálam volt a nyaklánc. Egyre jobban izgultam, hogy sikerülni fog-e? Azért is, mert mi van, ha ezt nem kellett volna megcsinálni, és Hank rájön a trükkünkre?

- Nem fog rájönni! Nyugodj már meg végre! -szólt rám Max már sokadjára.

Ha másra nem is, de arra rájöttem, hogy Max-nek néha be nem áll a szája. Ezzel ellentétben Gabriel nagyon csendes. Tom pedig nem igazán tud hozzászólni az eseményekhez.
Gab-et sajnálom. Max és Hank egyfolytában szövegel, ő meg ezt hallgathatja a nap 24 órájában az örökkévalóságig.

- Ez nem így van! A gondolatai nagyon beszédesek... -vigyorgott szokásához híven Max.

- És mégis mire gondol annyit? -kérdeztem kíváncsian.

- Rád... -röhögött ez az idióta.

- Rám? Miért gondolna rám?

- Mert tetszel neki.

- Én? Már miért tetszenék neki én??

- Mert okos vagy. Vicces... És a tested... -füttyentett.- Igazán szemrevaló... -mondta mosolyogva és rám kacsintott.

- Barom... -mondtam.

- Már miért lennék az? -tette az ártatlant és nagy, sajnálkozó szemekkel meredt rám.

- Nem hatsz meg. És már nagyon elegem van belőled.

- Ez fájt... -mondta sértődötten. Dühösen néztem rá.- Jó, befogtam...

Csendben haladtunk tovább. Szerencsémre. Már a kis városon is túl jutottunk, ahol vásároltunk. Mindjárt ott leszünk. Nemsokára újra láthatom Oliver-t.

Kivettem a zsebemből a nyakláncot és jól megnéztem. Nem volt benne semmi különös. Egy kicsit túlméretezett piros kristály volt benne, körülötte ezüst, és a lánc is ezüst. Max-é kék volt, Gab-é sárga.


- Mégis, hogy fog ez az egész lezajlani? -kérdeztem valamivel később. Már nagyon közel jártunk.

- Mindenre hihetően kell reagálnod, ezért nem mondunk el semmit. -jött a válasz Gabriel-től.

- Kösz. Igazán sokat segítettél. -fordultam hátra hozzá. Erre csak mosolygott. Még sosem láttam mosolyogni. -fedeztem fel. Max jót röhögött rajtam. Ellentétben vele. -folytattam a gondolatmenetemet. Vágott egy grimaszt.

Már az erdőben jártunk. Nem telt el sok idő, de nekem minden perc egy örökkévalóságnak tűnt, amit Oliver nélkül töltöttem.

- Mi most fájdalmas búcsút veszünk tőletek. -mondta Max szomorkodást színlelve és letörölt egy nemlétező könnycseppet az arcáról.

- Oké, menjetek. Majd lent találkozunk. -köszöntem el tőlük, majd elnyelte őket a Föld.

- Na akkor én is elköszönök. -fordult felém Tom.

- Köszönöm, hogy velünk tartottál. -mondtam neki.

- Nincs mit. Remélem boldogok lesztek Oliver-rel. Sok szerencsét az új élethez. -mondta.

- Miért csináltad? -bukott ki belőlem a kérdés.

- Mit? -kérdezett vissza.

- Miért segítettél?

- Mert én öltem meg. Ennyivel tartozom nektek.

- De azért ölted meg, mert...

- Igen, hogy mi legyünk együtt. -szakított félbe.- De most már tudom, hogy ti ketten vagytok egy egész. Nem volt jogom szétválasztani titeket.

- Nem. -értettem vele egyet.- De talán ez kellett ahhoz, hogy rájöjjünk, mit is jelent a másik. Meg ő nem is volt hajlandó vámpírrá változtatni. Így legalább kapunk egy új esély egy fajként, emberként.

- Még egyszer sok szerencsét! És Boldog új életet! -mondta, majd megölelt.

- Remélem megtalálod az Igazit. -mondtam a vállának, de tudom hogy így is hallotta.

- Szia! -köszönt el.

- Szia! -mondtam én is, majd elindultam a halálom színhelyére.