3. fejezet: Száguldó boldogság

Mit keres itt már megint? És miért dobálódzik? Azt akarja, hogy a Mamám észrevegye? Kinyitottam az ablakot.

- Szia Stella!- köszönt suttogva, és közben vigyorgott.

- Szia Tom! Te meg honnan tudod a nevem? És honnan tudod, hogy nem szeretem az Estellát?- rohantam le kérdéseimmel. Lehet, hogy hangosabban a kelleténél.

- Sss.. halkabban. Valakitől hallottam. És te honnan tudod az enyémet?- mosolygott.

- Aha. Én is hallottam valakitől.- erre mindketten halkan nevetgéltünk.- És mit akarsz itt?

- Csak erre jártam. Bemehetek?

- Mi? Hogy? A Mamám még lent Tv-t néz. Hülye vagy?- csúszott ki a számon.

- Lehet.-mosolygott- De én az ablakon akarok bemenni. Bemehetek?

- Ha akarod.- mondtam bizonytalanul. Halkan nevetni kezdett. Lendületet vett, felkapaszkodott a tetőre, felhúzta magát, és máris ott állt az ablaknál. Ekkor beugrott a sár.

- Te voltál itt az este?- szegeztem neki a kérdést.

- Iiii... Igen.- bizonytalanodott el.- Haragszol?- nézett rám gyönyörű, kék szemeivel.

- Attól függ mit láttál.

- Nem láttam semmit, esküszöm.- olyan aranyos volt ahogy mondta, hogy nevetnem kellett rajta.

- Most mi van?- nézett rám értetlenül.

- Semmi. És nem haragszok.- elhatároztam, hogy én megyek ki, ezért odamentem a szekrényhez és kivettem egy plédet.

- Te meg mit csinálsz?

- Én megyek ki a tetőre és viszek magammal plédet.

- Jó ötlet! De nekem van még jobb.-felcsillant a szeme. Kivette a kezemből a plédet, és visszadobta a szobámba.

- Mi?- csodálkoztam.

- Motorozzunk!

- Én nem ülök fel arra a vadállatra!- hátrálni kezdtem az ablaktól. Bemászott az ablakon, gyorsan jött felém. Pár centire állt meg tőlem, egyik kezével átkarolta a derekam és szorosan magához húzott. Másik kezével a hajamat simogatta. A fejét lentebb hajtotta az enyémhez, és finom csókot lehelt ajkaimra. Azt hittem mindjárt elolvadok, és ha Ő nem tart akkor bizonyára el is ájultam volna.

- A kedvemért, kérlek!- majd ismét közel hajolt, és újra megcsókolt, ezúttal hosszabban. Karjaimat a nyaka köré tekertem, és még közelebb akartam húzni, pedig ez lehetetlen volt. Ennél közelebb, ha akart volna, akkor sem bírt volna. Mosolyogva húzódott el.- Akkor mehetünk?

- Igen.- alig bírtam kimondani ezt az egy szót is.

- Várj meg itt, hozom a motort.- elengedett és kisuhant az ablakon.

Oda mentem az ágyhoz és hanyatt dőltem rajta. Az elmúlt perceken gondolkodtam; azt hiszem csak álmodok. Tényleg, mi van ha ez az egész álom? Ha az elmúlt pár perc csak képzelgés volt? Mi van ha mindjárt felébredek?

Egyszer csak Tom került a szemem elé. A vállam felett a két kezén támaszkodott. A szívem őrült tempóba kezdett, a lélegzetem is felgyorsult.

- Indulnunk kell, mindjárt naplemente.- mondta.

- És akkor mi van?- értetlenkedtem.

- Motorról a legélvezetesebb. Tetszeni fog. Gyerünk!- felrántott az ágyról. Kimentünk a tetőre.

- És én hogy jutok le?- kérdeztem. Felkapott a karjaiba és leugrott. Ki fog törni a bokája! Azt hittem képzelődök, de épségben földet értünk. Tátott szájjal néztem rá.

- Hát így. Igaz, hogy nem volt vészes?- viccelődött.

- ÁÁááá.. Neem. Így csinálom minden nap.- ironizáltam. Nevetni kezdett. Megfogta a kezem és a ház elé húzott, ahol már a jól ismert motor várt. Két dzseki és két bukósisak volt rajta. A kisebb dzsekit a kezembe nyomta, felvettem, a piros bukósisakot is ideadta. Ó, de hülyén nézhetek most ki! Ő is felvette a saját cuccait. Felült a motorra. A lábaim a földbe gyökereztek.

- Gyere már!- sürgetett.

Mély levegőt vettem, és felültem mögé. Szorosan fogtam át derekát. Meg fogunk halni!- csak erre tudtam gondolni. A motor halkan elindult: gondolom nem akarja, hogy a Mamám észrevegye. Amikor már kellő távolságra értünk, gyorsítani kezdett.

Balra néztem: a lemenő nap narancsra festette az eget. Ilyen szépnek még sosem láttam a naplementét; olyan volt mint egy álom. Hosszú ideig motoroztunk, egy idő után észrevettem, hogy visszafelé tartunk a házhoz. Nem akarok visszatérni a valóságba, ez az este volt életem legszebb élménye.

Hirtelen gyorsítani kezdtünk, szorosabban öleltem Tom derekát. Jól is tettem, mert egykerekezni kezdünk az egyenes útszakaszon. Először sikítani akartam; de nem is olyan rossz! Sőt nagyon is jó, szabadnak érezhettem magam. Nem voltak szabályok, szülők, tanárok. Bárcsak sose érne véget ez a nap! Majd letette a motor elejét.

Lassan gurultunk a ház mögé, a szobám ablaka alá. Leszálltam, levettem a bukósisakot. Ő is levette a bukót.

- Na milyen volt?- kérdezte mosolyogva.

- Óriási!- mondtam én is mosolyogva. Visszavette a sisakot.- Te meg mit csinálsz?- kérdeztem elképedve.

- Mennem kell.- mondta szomorúan.

- Muszáj?- kérdeztem búslakodva.- Nem akarsz itt maradni?- kérdeztem reménykedve.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.- mondta határozottan.

- Nem kell sokáig maradnod, kihozzuk a plédet a tetőre, és beszélgetünk még egy kicsit. Kérlek!- szerettem volna többet megtudni róla.

- Rendben.- mondta bizonytalanul. Közelebb jött, felkapott a földről és felugrott velem a tetőre. Ott letett, bement a plédért és leterítette a tetőre. Leült és maga mellé mutatott. Leültem a bal oldalára.

- Kérdezhetek valamit?- mondta bátortalanul.

- Persze.

- Miért jöttél ide?

- A szüleim válni készülnek, és addig a Nagyimhoz küldtek.

- Értem, sajnálom.- lefeküdt a plédre, a vállamra rakta kezét és izmos mellkasára vont. Már megint sajnál valaki! És pont Ő. Elterelő hadművelet:

- És ti miért jöttetek ide?- úgy látszik sikerült, mert teste egy pillanatra megfeszült. Ha nem feküdtem volna a mellkasán észre se lehetett volna venni. Miért reagál így?

- Az egész családunk unta már a nagyvárosi életet.- ésszerű válasz.

- Olyan szépek ma a csillagok.- jegyeztem meg halkan. A keze lecsúszott a derekamra, és szorosan ölelt magához.

- Te még szebb vagy.- suttogta a fülembe. Bal kezemmel a derekát öleltem át, a jobbal a nyakát. Én tényleg álmodok, ez nem lehet valóság! De mégis az! Vajon mit fog szólni Amy ha elmesélem? De lehet, hogy nem kéne rögtön elmondani neki. Lehet, hogy nem is komoly.

- Ne haragudj meg, de én is szeretnék kérdezni valamit.- mondtam pár perc elmélkedés után.

- Mi lenne az?- egy pillanatra megint megfeszült a teste. De aztán kiengedett.

- Egy bizonyos személytől hallottam, hogy amikor ideköltöztetek a lányok körülrajongtak, utána két hónapra meg leráztad őket. Azt szerettem volna kér...- a teste annyira megfeszült, hogy nem mertem tovább folytatni. Most lehet, hogy mindent elszúrtam, és ez az én hibám. Mekkora idióta vagyok. Ki az a hülye aki első nap ilyet akar kérdezni.- Sajnálom, én nem akartam, én csak kíváncsi voltam. Jobb lesz ha befogom.

- Nem a te hibád. Fáradtnak látszol, aludj, holnap iskola.- gyorsan kitért a válasz alól. De nem is akarom tovább faggatni erről.

- Te nem alszol?- kérdeztem, mire halkan nevetni kezdett.

- Nem vagyok fáradt.- még mindig nevetgélt. Mi ezen olyan vicces??

Mielőtt elaludtam volna gondolkodtam egy kicsit. Azt megértem, hogy nem akar azokról a csajokról beszélni. De akkor is furcsa. Mi változott két hónap alatt? Addig élvezte, hogy a csajok körülveszik, után meg lerázza őket. Miért nem alszik, mikor tegnap este is itt volt kitudja meddig, és ma is itt van sokáig, de mégse álmos? És ezen mi olyan vicces? Fél óra múlva nyomott csak el az álom.