4. fejezet: Furcsa szempár

Zavarodottan ébredtem. Nem akartam ebből az álomból felébredni. Olyan jó volt Tom-mal beszélgetni, motorozni, csókolózni, elaludni. Elaludni? Álmomban még sosem aludtam el. Pedig világosan emlékszek, hogy a tetőn a mellkasán aludtam el; most meg az ágyamban fekszek. Nem akarom a szemem kinyitni, pedig muszáj, ma is suli van. Amikor végre kinyitottam nagyon sötét volt. Ránéztem az órára: 5:32. Hajnali fél hat? Ez nem lehet. Én visszaalszok- határoztam el.

A hasamra fordultam, és a jobb kezem valami keménybe ütközött. Gyorsan felkaptam a fejem: Tom mellkasa volt az a kemény. Leesett az állam.

- Mi az? Nem áll jól a hajam?- viccelődött. Mégsem álom volt! Örömömben "rá vetettem magam": a mellkasára feküdtem, és a nyakánál fogva szorosan magamhoz húztam. Ő értetlenül, de átölelt.- Mi történt?- aggódott.

- Azt hittem csak álmodtam az estét. És azt hiszem, hogy még mindig. Hogy kerültem az ágyba?

- Én hoztalak be a tetőről, mert már kezdett hideg lenni. Miért álmodnád? - nézett rám kérdőn.

- Mert olyan hihetetlen, hogy én motorra ültem. Meg hát, hogy itt fekszel az ágyamban.

- Bárcsak álom lenne...- motyogta az orra alá miközben az ablakhoz ment.

- Ezt, hogy érted?- felültem az ágyon.

- Szeretném, ha még nem beszélnél kettőnkről senkinek. Valamit még el kell mondanom magamról, és a testvéreimről mielőtt együtt mutatkoznánk, mert utána lehet, hogy inkább messzire elkerülsz majd. Addig is vigyázz magadra!- ekkor beugrott amit a buszon mondott.

- És mi van azzal, amit a buszon mondtál, hogy vigyáztok rám?

- Természetesen az is érvényben van még, ha vigyázol magadra. Amit eddig rosszul csinálsz, mert szóba álltál velem. Igaz, én sodortalak bajba azzal, hogy tegnap este idejöttem.

- Miért sodornál bajba?- én nem értek semmit.

- Erről kell majd veled beszélnem. És ne feledd: ne mondd el senkinek, hogy itt voltam és hogy egyáltalán beszéltünk.- odajött az ágyhoz, a kezével felemelte az állam. Arca alig pár centire volt az enyémtől.- Rendben?- kérdezte suttogva, miközben közelebb hajolt.

- Igen- suttogtam én is. Egy apró csókot adott ajkaimra. Majd hirtelen -túl hirtelen- az ablakhoz ment és kimászott rajta.

Én már nem értek semmit. Egy csomó, eddig még megválaszolatlan kérdésem volt: Hogy tud sérülés nélkül a tetőről le-fel ugrálni? Miért mondta, hogy jobb lenne, ha álom lenne az egész? Mit akar mondani? Miért akarnám utána elkerülni? Miért kéne magamra vigyáznom? Miért baj az, hogy szóba állok vele? Kik vigyáznak rám?

Kimentem a fürdőbe, elintéztem a dolgaimat. Felöltöztem, beledobáltam a könyveim a táskámba, beleraktam az MP3 lejátszóm és indultam is.

Még 7 óra sem volt, de nem is suliba akartam menni. Az erdőbe mentem, sétálni akartam az embereket elkerülve, gondolkozni a friss levegőn. A fülhallgatót beledugtam a fülembe már a háznál. Egy ösvényen haladtam, nem tudtam hova vezet, de nem is érdekelt. Csak mentem és mentem, fülemben az üvöltő zenével.

Egyszer csak a szemem elé tárult egy tó. Gyönyörű, szikrázó vizű tó. A lélegzetem is elállt. Közelebb mentem, a víz nagyon tiszta volt. A tükörképem láttam benne, a jobb kezemmel beleértem, a víz tükre fodrozódni kezdett. Kellemesen meleg volt.

Valahol mögöttem zörgést hallottam, hátrafordultam. Csak egy nyúl ugrott ki egy bokorból. Fekete bundája volt, kék szemei szinte világítottak. Csak nézett engem, nem akart elmenekülni. Felálltam és közelebb mentem hozzá, de csak nézett tovább. Leguggoltam hozzá, épp meg akartam simítani, amikor hátra ugrott egyet. Egy lépést közelebb mentem, megint hozzá akartam érni, de ugyanaz történt, mint az előbb. Felálltam, megnéztem hány óra: 7:17. A nyúl hátat fordított és elfutott.

Elindultam iskolába, remélem még odaérek. De ha nem az se baj, legalább meg lesz az első késésem a suliba. Pont második nap.

Nyolc előtt 10 perccel értem be. Kémia volt az első, ilyen szerencsére még nem volt, így nem felelünk. Szerencsére. Nekem a kémia kínai. Ledobtam a táskát a szokásos helyre és mentem ki a folyosóra. Tom most ért fel a lépcsőn, nagyon zihált volt, nyilván futott. De honnan? Mert tőlem elment korán. Arra lettem figyelmes, hogy a testvérei ott várják az ajtóban, és kicsit sem barátságos az arcuk. Amikor Tom odaért hozzájuk elkezdtek vele kiabálni, de nem értettem hogy mit mondanak, túl messze voltak. Szünetet tartottak az ordibálásban és mind felém néztek, majd folytatták amit elkezdtek. Becsöngettek, és a testvérei elmentek a saját óráikra, de előtte még megveregették Tom vállát. Mielőtt bement volna az órára, vetett felém egy pillantást.

Az óra unalmasan telt, ahogy azt vártam.

Mentem éppen a következő órámra, amikor egy dagadt bunkó beszólt:

- Héj, Rocker-cica, hány órád lesz, mert beszállhatnál után a kocsimba. Elvinnélek egy körre.- a fejem majd szét robbant dühömben, már indultam volna, hogy bemossak neki egyet, de hirtelen Tom termett előttem. Hogy került ez ide? A bunkó gyerek fölé magasodott. Látszott a gyereken, hogy már a gatyájába csinált, de úgy látszik keresi a bajt, mert folytatta:- Hé, szólj már rá a pasidra, mert elállja az utam.- Tom erre fújtatni kezdett és nekiszorította a gyereket a falnak.- Jó, leszállok róla, csak hagyj békén.- most már parázott a kis...

Tom megfordult és odajött hozzám.

- Jól vagy?- kérdezte rekedt hangon.

- Igen.- feleltem, megsimította az arcom, és te jó ég: a szeme a megszokott kék helyett éj fekete volt.- A.. a... a szemed fekete.- dadogtam.

- A francba...- gyorsan levette a kezét az arcomról.- Én most... megyek.- sarkon fordult és eltűnt.

Ez hogy lehet? Fekete, hogy lett a szeme? És, hogy került ide ilyen gyorsan? A hátralévő óráimon ezen gondolkoztam.

A menzán Amy-vel ültem.

- Milyen napod volt?- kérdezte.

- Jó.- válaszoltam, de nem itt voltam, azon gondolkoztam, hogy hol lehet Tom, mert se Ő, sem a testvérei nem ültek az asztaluknál.

- Na ne mond, hallottam az incidensről a folyosón.

- Remek.- mondtam inkább csak magamnak.- És utána mi volt?- azért csak érdekelt, hogy mi volt.

- Azt a gyereket behívták az igazgatóhoz, de Tom és a testvérei felszívódtak, csak annyit láttak, hogy mind a hárman mennek ki az iskolából. Azóta senki nem látta őket.- ez érdekes.- Lesz még órád? -kérdezte.

- Nem. Neked?

- Igen, sajnos. Na én megyek, mert elkések. Szia!

- Szia!- és már ment is.

Amikor mentem haza egyfolytában vártam, hogy megjelenik a motorral, de nem volt sehol. Minden motor zajra hátrafordultam, de hol egy autó, hol egy másfajta motor volt.

Már otthon voltam, de nem tanultam, az ablaknál ültem és vártam, hátha megjelenik és elmagyarázza, hogy mi lett a szemével. De hogy lesz az ember szeme egyik napról a másikra más színű?

Napok teltek el, de nyoma sem volt a Williams testvéreknek. Elegem van már! Miért nem jelentkezik? Csak úgy eltűnt. Senki nem tud róluk semmit. Mintha a föld nyelte volna el őket. Amy-t is megkértem, hogy kérdezősködjön, hátha tud valaki valamit. A szüleiket minden nap látják, de a gyerekeknek nyoma sincs. Hova tűntek?