8. fejezet: Álom mással

- Mi az? Meghalt??- ordibáltam könnyeimmel küszködve.

- Nem, de...

- Mi az?? Beszélj már!!- türelmetlenkedtem, de ez érthető jelen helyzetben.

- Nem tudjuk hogyan, de ember lett. Teljes mértékben, nem erdőőr többé. Nem tud semmivé átváltozni, ember lett.- mondta halkan.

- De hogyan??- tettem fel a kérdést inkább csak magamnak.- És egyébként jól van?

- Igen.- mondta flegmán, szemét forgatta.

- Na akkor induljunk!- lelkesedtem, Oliver a kezével kibuktatta a térdem, majd szerencsére elkapott és úgy emelt fel.- Te mit csinálsz?

- Elviszlek hozzá.- mondta még mindig unott hangon.- És hát nem hiszed ugye, hogy emberi tempóban tesszük meg az utat?- mosolygott végre. De miért akarom én boldognak látni?

Elindultunk. A fejem mellkasának támasztottam, éreztem csodás illatát. Nem bírtam betelni vele. Amikor az Alkonyat-ot olvastam próbáltam elképzelni Edward-é milyen lehet, de álmaimban sem létezett ilyen illat. Nem hasonlítható egyik parfümhöz sem. Lassan elszenderedtem.

Egy házban voltam. Aludtam. Amikor felébredtem nem voltam egyedül, Oliver feküdt mellettem és mosolygott. Megsimította a az arcom.
- Jó reggelt, Kedvesem!-köszöntött engem.- Hogy telt az utolsó alvással töltött estéd?- érdeklődött.
- Jól, köszönöm. Ezentúl legalább majd nem kell alvással pazarolnom az időt, és Veled lehetek.- mondtam vidáman.
- Készen állsz az átváltozásra?- nézett rám gyönyörű arany szemeivel.
- Igen.
- Biztos, hogy Velem akarod tölteni az örökkévalóságot?- aggódott.
- Persze. Hozzád tartozom. Egymásnak vagyunk teremtve...

Felébredtem. Az álom megrendített, de azt majd később elemzem. A hangokra figyeltem.

- Mit tettél vele te vérszívó?- hallottam Tom bosszús hangját.

- Semmit, csak alszik.

- És, hogy mered a karjaidba venni?- akadt ki Tom.

- Fáradt volt és visszahoztam neked.-válaszolt, de halkan folytatta, amit csak én hallottam.- Ha tudnád, hogy még meg is csókoltam...- ököllel a mellkasába ütöttem, ami inkább nekem fájt, mint neki. Halkan kuncogott az egészen.

- Tedd le és menj!- szinte már parancsolta Tom.

- Még találkozunk, édes!- súgta Oliver a fülembe miközben letett, majd el is tűnt. Édes az ő jó édes... És mégis mikor találkoznánk?

- Hogy vagy?- ölelt meg Tom.

- Én jól, de inkább tőled kérdezem. Hogy vagy?

- Jól. Nem érzek semmi változást, még mindig nehezen hiszem el. Olyan hihetetlen.

- Haza kéne mennem. Régóta nem voltam otthon. Nagyi már biztos aggódik. Tényleg, mennyi az idő?- teljesen elvesztettem az időérzékemet.

- Reggel 6 van.- nézett az órájára.

- És milyen nap?

- Azért annyi idő nem telt el, vasárnap reggel van.

- És mit mondunk? Hol töltöttem az éjszakát?

- Nálunk. A vendégszobában. Természetesen.- mosolygott.

- Na akkor szerintem indulok haza. Te jössz?- kérdeztem Tom-ot.

- Nem akarom a mamádat zavarni korán reggel. Meg tanulnom is kell.

- Basszus! Én meg holnap írok bioszból! Szia!- köszöntem el.

- Szia!- majd megcsókolt.

Hajnalban nagyon szép volt az erdő. Az őszi levelek és a napsugarak tökéletes párost alkotnak. A madarak elköltöztek, az erdő kihaltnak tűnik, de mégis ez számomra a legcsodálatosabb látvány. Hogy miért? Nem tudom. Talán a hangulata miatt. Talán a tudat, hogy egyedül lehetek valahol. Sok 'talán' jutott még eszembe, de egyik se volt az igazi. Valami más okának kell lennie, hogy ennyire tetszik, mert sosem szerettem az őszt. De nem tudtam rájönni mi lehet az a valami.

Nemsokára hazaértem, mamám fel-alá járkált a szobában.

- Mégis, hogy képzeled, hogy nem jössz haza éjszakára? Halálra rémítettél. Hát így bízzanak rám a szüleid téged? Ha legközelebb ilyet csinálsz, csak mondd meg, de egy szó nélkül elmenni nagy felelőtlenség.

- Rendben. Még kell tanulnom, úgyhogy felmegyek a szobámba.

Kettesével vettem a lépcsőfokokat. A szobámban furcsa látvány fogadott: az ablak nyitva, az ágyamon pedig Oliver fekszik. Kényelmesen a hátán feküdt, egyik keze a feje alatt, a másikba pedig egy tollat forgatott. Az ajtót gyorsan becsuktam magam mögött, nehogy a mamám észrevegye. Az ablakhoz siettem, hogy becsukjam mert kezdtem fázni.

- Örülök, hogy azt akarod, hogy ne menjek el.- szólalt meg Oliver mosolyogva.

- Ezt mégis honnan veszed?- dőltem neki az ablakpárkánynak.

- Az ablakon jöttem be, ott is terveztem a távozást, de ha elzárod az utat, akkor két dologra tudok következtetni: ez egyik az, hogy a bejárati ajtón akarsz kiengedni, ahol a mamád észrevehet, és úgy fogsz neki bemutatni mint a pasidat. A másik az, hogy eleve nem akarod, hogy elmenjek, és itt töltsem az éjszakát. Nekem az utóbbi variáció jobban tetszik, de a másik se rossz.- kacsintott rám.

- Ha így látod akkor tessék. Szabad az út.- nyitottam ki az ablakot.

- Hm..hm.. Nincs kedvem elmenni, kényelmes az ágyad.- nyújtózkodott egyet.

- Te tudod, de én most tanulok.- odamentem hozzá és a kezéből próbáltam kiszedni a tollat. De csak nem akarta ideadni.- Add már ide!- kezdett már az agyamra menni. De még mindig szórakozott.

Meguntam, a táskámból kivettem a tolltartóm, abból pedig egy másik tollat, ami nem olyan jó. Ami nála van az a kedvenc tollam. Elkezdtem írni a házit, amikor a toll megjelent a fejem mellett. Észre sem vettem, hogy a hátam mögé lopódzott. Kivettem a kezéből és azzal írtam tovább. Egyszer majd megunja, hogy nem foglalkozok vele.

De csak nem akart elmenni. Feküdt csendben, néha dúdolt valami ismerőset, de nem akartam rákérdezni, mert akkor még azt hiszi, hogy foglalkozok valamivel. Valamikor elkezdett magába kuncogni, de azt sem akartam megkérdezni.

Lementem ebédelni, amikor felmentem még mindig ott volt. Vacsorázni is elmentem, de még mindig nem ment el.
Már fürdenem kellett volna, de ez még mindig itt dekkolt.

- Na én megyek zuhanyozni.- jelentettem ki. Erre felállt, azt hittem elmegy, de jött utánam.- Te meg mit csinálsz?- fordultam felé. Nagyon közel állt hozzám. Ekkor beugrott, hogy miért szerettem meg az őszi erdőt. A szeme színére emlékeztet.

- Megyek veled zuhanyozni.- vigyorgott rám kajánul. Irtó dühös lettem rá. Hogy képzeli azt, hogy én.. vele.. zuhanyozni? Reflexből adtam neki egy pofont, de ez is inkább nekem fájt. Tovább vigyorgott.

- Kérsz még egyet?!- néztem rá dühösen. Mosolyogva visszafeküdt a "helyére", vagyis az ágyamra.

Emberi teendőim elvégzése után visszamentem a szobámba, Ő még mindig ott volt. Engem már nem érdekel, én hulla fáradt vagyok, alszok, nem tud érdekelni, hogy itt van.

Befeküdtem az ágy másik végébe és próbáltam aludni. Forgolódtam, de nem jött álom a szememre. Egy sóhajt hallottam a sokadik átfordulásom után. Oliver odajött és mellére vont. Elkezdtem ficánkolni, nem akartam így vele aludni. Vagy mégis? Megint kuncogni kezdett Oliver.

- Nyugi már! Próbálj így aludni.- visszahúzott izmos mellkasára. Hmm.. de még milyen izmos, és milyen jó az illata. Megint nevetni kezdett. Ó, hogy az a...

- Te olvasol a gondolataimban.- húzódtam el tőle, de csak azért, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Hát.. Igen.- nevetett tovább, egyre hangosabban. Biztos eszébe jutott, hogy miket gondoltam eddig róla. Bólogatni kezdett. Hát ez nem igaz! Arcomat mellkasába temettem. Ez annyira kínos.- Nyugi, már hozzászoktam, és jól esik. Főleg Tőled.- simogatni kezdte a hátam.

És van más képességed is?- kérdeztem gondolatban.*

- Nincs. De én ennek az egynek is örülök, mert legalább tudom mit gondolsz rólam.

Ez nem igazságos.-duzzogtam.

- De nekem tetszik.- kuncogott.

Nekem is tetszene, ha olvasnék a Te gondolataidban.

- Az meg velem szemben nem lenne igazságos.- mindketten nevettünk.- Majd egyszer válaszolok minden kérdésedre, de most aludj, Édes!

Miért hívsz így?

- Mert olyan aranyos vagy amikor elpirulsz, és édes az illatod.- hallottam a hangján, hogy mosolyog.

A tied is.- nevetni kezdett.

- De most már tényleg aludj!- puszit nyomott a homlokomra.

Elhelyezkedtem a karjaiban és lassan elindultam az álmok édes útján...


*A dőlt betűseknél gondolatban szól Oliverhez.
Remélem tetszik...:)