7. fejezet: Első csapás

Amikor magamhoz tértem csak az járt a fejemben, hogy meg fognak ölni. Vámpírok, igazi vámpírok tartanak erre. Nem is beszélve a farkasokról. És ezek tényleg igaziak lesznek, nem olyanok mint a könyvekben. Meg fognak ölni! Miért nincs nekem normális életem? De nem! Ha az lenne, akkor nem ismertem volna meg Tom-ot. Pedig jelen pillanatban ő a legfontosabb az életben. És akár őt is elveszthetem. Az rosszabb lenne, mintha én halnék meg.

Mozgolódni kezdtem, kinyitottam a szemem és egy ismeretlen helyen találtam magam. Egy fiatal férfi állt az ágy végénél, a szeme gyanúsan fekete és piros közötti színárnyalatú volt. Vámpír! Gyorsan felálltam az ágyra amin feküdtem. Hátrálni kezdtem, lementem az ágyról, egészen a szoba sarkáig menekültem.

- Ne félj tőlem! Nem akarlak bántani!- mondta bársonyos hangon. Egyszerűen elbűvölt, de ez egy pióca!

- Nem, a fenét nem! Vámpír vagy!- ordítottam rá. Teljesen pánikba estem. Nem is volt időm elbúcsúzni Tőle!

- Igen az! De próbálok nem emberekkel táplálkozni, de megnehezíted azzal, hogy az illatod szétáradt a szobában.

- Nem hiszek neked! A szemed fekete, akik állatokat isznak azoknak arany szokott lenni.- lepleztem le.

- Azt mondtam próbálkozok. Nemrég kezdtem. Nem akarlak bántani.- ismételte. Majd elindult felém.

- Nem mész innen!?- kiabáltam hisztérikusan. Felugrottam az ágyra, de amikor le akartam ugrani a lábam megakadt a takaróban és hasra estem. Már vártam a közelebbi ismerkedést a földdel, de elkaptak. A vámpír volt az, de nem engedett el akkor sem, amikor már biztosan álltam a lábamon.- Most már elengedhetsz!- de nem mozdult. Közelebb hajolt, megszagolta a nyakamat, majd a szám felé vette az irányt. Ütögetni kezdtem mellkasát, aminek semmi eredménye.

- Olyan mámorító illatod van!- orra hegye az államat simogatta, majd megcsókolt. Ajkainak édes íze megbódított. Időben észhez tértem, erősebben ütögettem izmos mellkasát.

- Nekem...- beszéltem bele a csókba, aminek köszönhetően levette rólam a mézédes, de vérszívó száját.- Nekem van barátom!- üvöltöttem le a fejét.

- Nem sokáig.- jegyezte meg halkan a vérszopó, de mivel még mindig a derekamat fogta meghallottam.

- Ezt hogy érted?

- Hamarabb érkeztünk az erdőjükbe, váratlanul érte őket a támadás. Megsérült.- mondta teljesen nyugodt hangon.

- Mi?? Beszélj!- kiabáltam még mindig.

- Az egyik farkas megharapta. Én jobbnak láttam a te megmentésedet. Elhoztalak hozzám.- vigyorgott rám.

- Te állat!! Nekem is ott kéne lennem! Segítenem kéne nekik!

- Jobban szeretem az Oliver-t. És mégis hogyan tudnál nekik segíteni?- elengedett. Leültem az ágyra és sírtam. Leült mellém és átölelt.

- Menj innen!- löktem el magamtól.- Oda kell mennem!- álltam fel és az ajtó felé vettem az irányt.

- Nem mehetsz oda! Megölnek!- kapott el az ajtóban.

- Őket is megölik!

- És attól mivel lesz jobb, ha te is odamész meghalni?- kiabált már ő is.

- Nem tudom, de legalább együtt halunk meg!

- Te bolond vagy!- mondta komolyan.

- Miért te nem így gondolkodnál, ha a barátnőd lenne Tom helyében?- néztem fel rá, nagyon magas, legalább egy fejjel magasabb nálam.

- Nekem már nem kell több barátnő.

- Miért?

- Figyelj, elmesélem a történetem: Ember voltam, 19 éves. Éltem a velem egykorúak életét. Ittam, drogoztam, a cigit pedig utáltam. Nem tanultam semmit. Jött egy lány, gyönyörű volt, a legjobb tanuló a züllött fiatalok között. Megbabonázott, azt hittem megőrültem. A bőre jéghideg, szeme színe változik. Senki nem hitt nekem. A saját szüleim küldtek pszichológushoz, az pedig diliházba. Már magam is biztos voltam benne, hogy oda való vagyok. Amikor az intézet szobájának ablakában megjelent Ő. Megszöktetett, elmesélt mindent. Átváltoztatott, boldogok voltunk. Állati vérrel táplálkoztunk, de megölték. Nem tudták, hogy a társa vagyok, ezért csatlakoztam hozzájuk, hogy később megbosszuljam. De rászoktattak az emberi vérre, és csak akkor tértem észhez amikor megláttalak téged. Pont olyan vagy, mint Ő volt. Csak emberi kiadásban.- mosolygott. Elpirultam, remek.

- Sajnálom ami Vele történt.

- Megyek megnézem mi van velük! De itt maradsz!- figyelmeztetett. Majd eltűnt.

Minek hozott ide? És még merészel engem megcsókolni? Pedig olyan édesek voltak ajkai, mint a méz. Nem!! Hát én hülye vagyok? Most Tom a legfontosabb. Az számít, hogy Ő épségben legyen. És most komolyan odamegy Oliver? Oliver. Szép neve van. Illik hozzá. De én komolyan hülye vagyok? Kezdek kételkedni az ép eszemben. És milyen név ez egy vámpírnak? Szegény, biztos még mindig szomorú a társa miatt.

Pár percig még gondolkoztam, amikor Oliver jelent meg az ajtóban. Arca nem sok jót árult el.

- Mi történt?- pattantam fel az ágyról.

Nem válaszolt.

- Beszélj! Mi történt?

- Hát Tom-ot ugye megharapta az egyik farkas és...- nem igaz, nem lehet kiszedni belőle semmit.

- És? És mi?- kiabáltam.

- Hát.. ő..- elhalkult.

- Mi az? Meghalt??- ordibáltam könnyeimmel küszködve...