15. fejezet - Halucináció

Május 3.-a van. Tom október elején halt meg, Oliver november végén ment el. Magamba roskadtam. Az ünnepek alatt azt hittem, hogy nem bírom tovább. Nem voltam képes emberekkel találkozni, nem bírtam a mamám szemébe nézni.

Iskolában romlottak a jegyeim, a tanítási órákon nem figyeltem, délután alig tanultam. Csak a természet kötötte le a figyelmemet. Jártam az erdőt, nem törődve azzal, hogy esetleg megint elrabolnak. Sokkal rosszabb volt az, hogy az állatok megvető pillantásával találkoztam csak. Mintha tudnák, hogy mi folyik itt, és tudják, hogy az én hibám, hogy az őrzőik közül egy hiányzik. Úgy néznek rám, mintha elárultam volna őket. És igazuk van.

Az elmúlt hónapokban nem csináltam mást, csak zenét hallgattam. Az első három hónapban minden egyes zeneszámon elbőgtem magam. És minden éjjel a sírásomból származó remegés ringatott álomba. Az utolsó három hónapban már nem így volt, a szívem és a lelkem megerősödött. Nem is megerősödött, inkább megfagyott. Érzéketlenné vált. A legszomorúbb számtól sem fakadtam sírva.

Dühös voltam. Az erdőőrökre. Ha nem fenyegetik meg, ha nem küldik el Oliver-t, mára már biztos kihevertem volna Tom elvesztését és együtt lennénk. Boldogan. És talán örökre.

Így legalább nem ölték meg és tudom, hogy valahol legalább él és jól van. Biztos talált magának valakit, csak én vagyok olyan hülye, hogy azt hiszem visszajön. De nem fogja megtenni, ebben biztos vagyok.

- Stella! Iskolába kell menned!- kiáltott fel mamám, így felébresztve mélázásomból, ugyanis bámultam az erdőt.

Összedobtam a a cuccaimat és indultam. Köszönés nélkül indultam el. Az iskolánál Amy-vel találkoztam.

- Szia!- köszönt.

- Szia!- mondtam élettelenül.

- A hódolóiddal mi van? Hónapok óta nem láttam őket.- mintha egy forró tűrt döftek volna a szívembe és megforgatták volna benne. Valamennyire felmelegedett, de teljesen nem olvasztotta meg a hónapok alatt felépített érzéketlenségem gátját.

- Nem tudom.- válaszoltam flegmán.

- Nem akarom, hogy dühös legyél, de nekem Tom jobban bejön, mint Oliver. Igaz én csak a külsejükről tudom megítélni őket. De te ismered őket. Milyenek?- kíváncsiskodott, én meg szinte örömmel kezdtem el jellemezni őket.

- Tom nagyon kedves, aranyos, melegszívű. Oliver-ben benne van minden, ami egy álompasiban benne kell legyen: kedves, gondoskodó, önzetlen, szeretetre méltó. Rögtön elbűvöli az embert tapasztalt, sokat látott és gyönyörű tekintetével. Ellenállhatatlan mosolyával, s közben csillogó tekintetével. Ha rád néz az ájulás kerülget. És, ha hozzád ér beleremegsz, tudod, hogy valami megváltozik benned és, hogy nem menekülhetsz el az érzéseid elől...- teljesen elfeledkeztem magamról miközben magyaráztam.

- Te teljesen belezúgtál.- visította Amy boldogan.

- Azt hiszem igen.- úgy ismertem be, mintha főbűnnek számítana.

- És ennek nem örülsz? És miért nem jössz vele össze? Hol van egyáltalán?- rohant le kérdéseivel.

- Nem tudom, hogy hol van, ezért nem jövök vele össze. És te miért örülsz neki annyira?- húztam fel szemöldököm és széles, de nem őszinte mosoly terült szét arcomon.

- Mert azt hittem haragudni fogsz, mert nekem Tom tetszik. De most, hogy neked más tetszik, így ez nekem jó hír.

- Nem, nem haragszom.- hajtottam le fejem. Sajnáltam, hogy már soha többé nem láthatja viszont Tom-ot.

A nap hamar eltelt. Amikor hazaértem bementem a mamám szobájába, hogy köszönjek neki. De nem találtam ott pedig mindig szokott valamilyen üzenetet hagyni ha elmegy itthonról, de most nem találtam semmi ilyet.

Valami ötlettől vezérelve beljebb mentem a szobában és szétnéztem. Tele volt régi képekkel, amiken anyu is rajta volt és egy másik fiú is, akiről nem tudom, hogy ki. Fura. Majd odamentem az íróasztalához és megláttam két kontaktlencsés dobozt, hasonlót mint az enyém, mert nekem eredetileg kék szemem van, csak kontaktlencsét hordok -mert túl ridegnek találtam kék szemem-, hogy szép barna legyen. Kinyitottam az egyiket és nem volt benne semmi, a másikba is belenéztem. Abban benne volt a két lencse. Láttam, hogy még nem voltak használva, ezért kivettem az enyémet és beletettem azt. Belenéztem a kis tükörbe, ami az asztalon volt és láttam, hogy a szemem fekete lett. Egész jól állt a fekete szem. Ekkor meghallottam, hogy valaki megköszörüli a torkát az ajtóban. Odanéztem és a mamám volt az.

- Szia! Nem is tudtam, hogy te hordasz kontaktlencsét.

- Csak bizonyos alkalmakkor.- válaszolta.

- És miért csak akkor? És mire jó egyáltalán?

- Mert nem mindig van rá szükség. És megmutatja, hogy ki is az ember valójában.- fura egy válasz, gondoltam, hogy ez olyan dolog, ami az idősekre tartozik, ezért nem firtattam tovább.- Nekem még el kell mennem ide-oda, úgyhogy megint egyedül leszel, és csak késő este jövök meg. Szia!

- Szia!- Kivettem a lencsét. És beraktam a sajátomat.

Visszamentem a szobámba. Ültem az ablakban, ami már a törzshelyemmé vált. Hallgattam a zenét és lestem ki az ablakon. Most, hogy végre kiöntöttem érzéseimet valakinek, Amy-nek, tisztábban láttam a dolgokat. Oliver teljesen elfoglalta szívemet, ebben biztos vagyok. De akkor Tom-ot nem is szerettem? Talán igen, de ezt már nem tudnám megmondani. Nincs itt egyikőjük sem. Nem akarok több ilyen erős érzelmet, rideg és kőszívű akarok lenni. Nem akarok több ilyen érzelmi hullámot átélni. De ki akar meleg színű szemeket ilyen állapotban?

Rohantam is a fürdőszobába és nagy kínok árán kivettem azt az átkozott lencsét. Na most úgy nézek ki mint egy bolond: eredetileg barna haj, festett szőke tincsekkel és kék szemmel. Hát "gyönyörű" vagyok, mondhatom.

Eldöntöttem, hogy még ma elmegyek a fodrászhoz és befestetem feketére a hajam, akkor már mamám nem tehet semmi, ha hazajön és meglátja.

Összekaptam magam, kikapcsoltam a zenét, raktam a táskámba pénzt és már úton is voltam.

Nemsoká meg is érkeztem. Elmondtam hogy mit szeretnék. Kikeverte a festéket, majd szépen, óvatosan elkezdte felkenni a hajamra. Rájöttem, hogy innen már nincs visszaút, de örültem, hogy megteszem. Mamám meg fog ölni és, ha édesanyám megtudja... De nem erre akartam gondolni, hanem, hogy végre megkapom álmaim külsejét.

Tovább tart, mint gondoltam. Festették már a hajam, de nem az egészet. Mamám már biztos keres, én hülye meg telefont sem hoztam. Igaz, mit is mondtam volna neki? Hogy áá csak befestetem a hajam koromfeketére? Biztos ellenezné. Ahogy anyám is. Meglátszik, hogy anyja lánya. Igaz én kicsit sem ütöttem rájuk.

Na és mit szólna Oliver? Halvány lila gőzöm sincs róla. Nem is ismertem annyira, sajnos. Sőt még Tom-ot is alig ismertem. Pedig mindkettőjüket szerettem, mégha egyiküket csak baráti szinten is. Tom-ot. Nem akarok köcsögséget mondani, de Oliver-ben volt valami plusz, valami különleges, valami ami az első perctől fogva megfogott benne. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mi lett volna, ha nem hagyom elmenni.

De nem szabad ezt csinálnom! Nem szabad azon rágódni, hogy mi lett volna, ha... Nem szabad! Figyelmeztettem magam már sokadjára az elmúlt hónapokban.

Lassan be lett fejezve a haja, meg lett szárítva, ki lett vasalva. Egyszerűen gyönyörű volt. Kifizettem és valamennyire boldogan és elégedetten indultam haza.

Haladtam haza, amikor meghallottam a motorzúgást. Nem is egyet, legalább kettőt, mintha versenyeznének. Hallottam, hogy közelednek és csak reménykedtem, hogy nem ütnek el. Majd elszáguldott mellettem egy fekete motor és rögtön utána egy ezüst autó...


Na remélem tetszik, amit összehoztam és hogy furdal titeket a kíváncsiság!! :)
Véleményt please!! Valamit!! Nem haltok bele szerintem.:)